Gyermekszemmel a felnőttek világa

– Miben más egy történetet bábokkal elmesélni, mint hagyományos színházi eszközökkel?

– A hagyományos színház alatt legtöbb esetben a realista színházat értik, ami igencsak káros hatással volt a magyar színházi kultúrára, mivel lassan százötven éve Sztanyiszlavszkij rendszerét tekintik alapnak. Ez annyira megkerülhetlennek tűnik ma is, hogy minduntalan visszakényszerülünk, vagy viszonyítanunk kell a lélektani realizmushoz. Nekem szerencsém volt, mert a kolozsvári színművészeti egyetemen olyan osztályvezető tanárokat kaptunk Salat Lehel és Bogdán Zsolt személyében, akiknek sikerült egyetemesebb és sok esetben érzékibb utakat találni a színházi képzésben. Később a rendezői szakon már tudatosan feszegettük a különböző műfajok átjárhatóságát.

– Miért érezte fontosnak, hogy ezt a történetet bábszínházi formában színpadra vigye?

– A bábszínház alapvetően egy olyan műfaj, ami elutasítja a realizmust. Itt az élettelen tárgyak önmagukra eszmélnek. Történeteket mesélnek úgy, hogy sok esetben tudják magukról, hogy nincs saját életük az előadáson kívül, hogy teljesen kiszolgáltatottak a mozgatóknak. És mégis élőnek tűnnek, mert nem értelmi, hanem érzelmi változást okoznak a nézőben.

– Milyen szempontok alapján döntik el, hogy egy mese „működni fog-e” bábszínpadon?

– Azok a jó mesék, amelyek megőriztek valamit aktualitásukból, tehát örökérvényű tanulságokkal bírnak. Nagyon sok mese megkopik, vagy egy rosszul értelmezett álhagyományba ágyazódik. Nem mondom, hogy nem marad létjogosultságuk, de nem kell bábszínházban feldolgozni. Maradjon történeti emlék a levéltárakban. A népmese is ilyen, amely a születése korában szájról szájra terjedt, felnőtteknek mesélődött. Ma a gyerekeinknek meséljük. Hihetetlen gazdag örökség, amelyet, ha jó színházi érzékkel és kellő kritikai szemlélettel használunk, valódi nyersanyaga lehet egy-egy készülő előadásnak.

– Hogyan zajlott a Ha én felnőtt volnék adaptációs folyamata?

– Rendezőként abból indultam ki, hogy ez egy képeskönyv. Erdetileg Réber László rajzaival adták ki. Ő a gyerek szemszögéből illusztrálja a szöveget. Mi meghirdettünk egy gyerekrajzpályázatot Ha én felnőtt volnék... címmel, és a beérkezett pályaművekből animációkat készítettem. Ezek az animációk képezik az előadás képi világát és folyamatosan reflektálnak vagy párbeszédben állnak a színpadi cselekvéssel. Ezekből a rajzokból kiállítás is született, amely Sepsiszentgyörgy főterén volt látható. Később a marosvásárhelyi könyvhét keretében bemutattuk az előadást. Itt a helyi gyerekek szintén rajzoltak, amiből lett egy másik kiállítás. Ezekből a rajzokból derült ki, hogy valójában mit gondol egy mai gyerek a felnőttek világáról.

– Mennyire kellett eltérni az eredeti műtől a színpadi megvalósítás során?

– Szinte teljes egészében elhangzik az eredeti szöveg. Van egy improvizatív rész, ahol Pánczél Kata színésznő egy rövid ideig elkanyarodik az eredeti történettől, de azt is csak azért, hogy Janikovszky Éva gondolatát mai megvilágításba helyezze, és egy picit a saját véleményét is kifejthesse a mű kapcsán. De ilyen D. Gulácsi Zsuzsanna párbeszéde a közönséggel, amikor megkérdi a gyerekektől, hogy mit szoktak mondani a felnőttek a gyereknek. Az erdemény egy tűpontos kritika a nevelésről, oktatásról, és a felnőttek hétköznapi banális viselkedéséről, ami olyan tükröt tart, amivel nehéz szembenézni.

– Milyen szerepet kapott a vizualitás (díszlet, bábok megjelenése) a történet újraértelmezésében?

– A díszletet, jelmezt, bábot Bagoly Zsuzsi tervezte és szinte teljes egészében ő vitelezte ki. Néhány érdekesség: az egyik fehér jelmezre a kislánya rajzolt színes figurákat, amelyek az előadásban megjelennek. A báb, amely az előadásunk főszereplője bunraku felépítésű (egy bábot több, látható bábjátékos irányít egyszerre), ő a gyerek, nálunk Janinak hívják. A felnőtteket élő szereplők, színészek alakítják úgy, hogy közben a bábot is mozgatják (Daróczy Klari, D. Gulácsi Zsuzsanna, Gecse Noémi, Nagy Lázár József, Pánczél Kata).

– Inkább gyerekeknek vagy felnőtteknek szól ez az előadás – vagy mindkettőnek egyszerre?

– Janikovszky Éva szövege univerzális, a gyerek szemszögéből tekint a felnőtt társadalomra, így a felnőttek számára is pont olyan érdekes, csak a nézőpont változik.

– Mit jelent az ön számára a bábszínház világnapja?

– Egy lehetőséget, hogy a kollégáimmal együtt ünnepelhessünk.

– Az írónő születésének centenáriuma adott-e plusz inspirációt vagy felelősséget a munka során?

– D. Gulácsi Zsuzsanna alakítja az írónőt a hírhedt Mercedes márkájú írógépével, ő szerezte az előadás eredeti zenéjét is. A klasszikus hangszerek, mint a zongora vagy hand pan ütközik a mai digitális eszközökkel, mint a looper vagy sampler gépek. A zene központi témája, hogy „minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy rossznak lenni sokkal mulatságosabb, mint jónak lenni”.

– Min dolgozik jelenleg, és mire számíthat a közönség a közeljövőben?

– Az évad elején Fabók Mariann rendezett egy Csodaszarvas előadást a Cimborák Bábszínháznál, jelenleg a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színháznál Bulgakov A mester és Margarita regény adaptációján dolgozunk, készülünk egy Botond Nagy által rendezendő előadásra Elnöknők munkacímen, és a magánszínházainkkal is, a Kőszínház Független Társulás illetve a Fapados társulattal is folytatjuk a közreműködést.

– Mit tanácsolna azoknak, akik most ismerkednek a bábszínház világával?

– Legyenek nyitottak, kíváncsiak és őrizzék meg a játék örömét.