Gyergyóból Budapestre vitték a különös emberek tanításait

75 éve annak, hogy 1949-ben az akkor megalakuló Román Kommunista Párt államosította az erdélyi ferencesek vagyonát és a személyeket is próbálta ellehetetleníteni, ami a szolgálatot illeti. 1949. szeptember 23-án az akkori tartományfőnökséget, Kolozsvár helyszínnel, államosították. 1954-ben kényszerlakhelyre vitték Erdély ferenceseit, több mint kétszáz testvért, és 1989-ig, a változásokig, nem működhettek nyilvánosan a ferencesek és nem élhettek közösségben.”

De mivel nem dolgozták fel, nem készítettek leltárt róluk, ezért hivatalosan nem is léteziknek – és nem is kutathatók.

Kiderült, így találtak rá több helyszínen Hugolin atya hagyatékára is, amely ötdoboznyi iratot – személyes aktákat, kéziratokat, fényképeket – tartalmazott.

„A tehetséges gyermeket a huszas években szerették volna az előljárói kiküldeni Rómába tanulni, hogy tanár lehessen, és mit ad Isten, kiderült, hogy nincs állampolgársága. Az első világháborút követően ugyanis 1924-ig kellett igényelni a román állampolgárságot, de azt az édesanyja ezt elmulasztotta. Így, amikor tanulni akarták küldeni, nem kaphatott útlevelet. És ezen múlott, hogy végül nem tanár lett. Több rendházban is élt, de tanított Székelyudvarhelyen és különböző ferences kolostorokban.

Daczó Katalin azt is elmesélte, hogy Hugolin atya több helyen is feljegyezte, hogy mennyire vágyik egy írógépre, és különböző rendházakhoz fordult segélyért. Végül 1935-ben sikerült vásárolnia – többek támogatásával – egy saját írógépet, és olyan óriási élmény lehetett ez számára, hogy még vers is született róla.

Ugyanakkor, a nyelv annyi bájjal, annyi érzékenységgel forog az ő tollán, amiből érdemes lehet tanulni.”

Az is nagyon érdekes, hogy amikor az ember újra hazatalál, akkor egy picit más emberként talál haza. Mindig egy kicsit másképp kapcsolódunk bele ugyanabba a történetszálba. Talán ezért is történik meg, hogy ahogy telnek az évek, egyre inkább fontosak azok a dolgok, amik az otthonhoz kötnek.”

Olyan személyként, mint aki akárki lehetne közülünk, egy falusi emberként vagy egy szolgaemberként, aki a kolostorban szolgál. Remetei Ferenc hagyta a fantáziáját szállni, és amit ő gondolt, tapasztalt, mert nemcsak ferencesként működött, hanem plébánosként is és sokat volt az emberek között, hát beépítette önmagát is ezekbe a figurákba.”

Kiemelte, noha több helyszín is megjelenik, nem túl cselekménydúsak ezek az írások, nem kalandos történetekre kell gondolni.

Nemcsak szeretettel, hanem humoral is, vidámsággal és ez a könnyedség is nevel, sugároz, amivel az ő szereplői megközelítik a világot.”

Amire Hugolin atya tanít bennünket a legnagyobb szeretettel – hogy igen, erre törekedjünk.”