Rovatok

Szolgáltatások

Médiatár

Bejelentkezés

Bejelentkezés Facebook-fiókkal

Bejelentkezés Google-fiókkal

vagy

E-mail-cím

Jelszó

Elfelejtette a jelszavát?

Regisztráció

Beállítások

Olvasási mód:

Betűméret:

a a

09:44

Már 231 ezer levélszavazatot adtak le a választópolgárok

09:26

Két tűzesethez is riasztották a tűzoltókat Maros megyében egyetlen éjszaka alatt

09:13

Két betörés elkövetőjét is sikerült azonosítaniuk a rendőröknek

08:30

A kórusmuzsika ünnepe Kézdivásárhelyen

» MÉG TÖBB FRISS HÍR

Utcai politizálásból pofozkodás Sepsiszentgyörgyön

Etikai panasz az onkológián: nyílt levélben kritizálják a főorvos hozzáállását

Ennyivel lett olcsóbb a gázolaj a jövedéki adó csökkentése nyomán

Így emlékszik vissza a sepsiszentgyörgyi incidensre az áldozat és az egyik résztvevő

Betörések Csíkdánfalván: a nyitva hagyott ajtókon jutottak be a házakba, volt ahol leszerelték a térfigyelő kamerát is

Utcai politizálásból pofozkodás Sepsiszentgyörgyön

Így emlékszik vissza a sepsiszentgyörgyi incidensre az áldozat és az egyik résztvevő

Orbán Viktor videóüzenetben szólította meg a határon túli magyarokat

Újra benőtte a nád és a bozót az egykori Suta-tavat, miközben még mindig várat magára a felújítás

Közel 500, feketén foglalkoztatott alkalmazottat azonosított a munkaügy

Az irodalom néhány megszállott rajongó szórakozása

Fotó: Magyari Lukács

Meg lehet-e írni mindent tíz nap alatt? Mit gondol az író a szerkesztői munkáról, mit gondol az olvasó a könyvén szereplő szerzőről, és milyen az, amikor ezt a három tevékenységet egy és ugyanazon ember műveli? Nagy Koppány Zsolt A remegő kezű órásmester című könyve többek között ilyen és ehhez hasonló kérdések mentén jött létre. A kötet szerzőjével a könyvek kilátástalan sorsáról és az olvasói igényekről beszélgettünk, de az is szóba került, hogy mit illik észrevennie egy tárcaírónak.

Ilyés Krisztinka

2024. október 06., 18:452024. október 06., 18:45

2025. november 12., 17:232025. november 12., 17:23

– A remegő kezű órásmester című könyved az első, amelyben nem csak szépirodalmi írásokat gyűjtöttél össze. A kötet három ciklusra tagolódik, amelyek humoreszkeket, tárcákat, recenziókat, esszéket és kritikákat is tartalmaznak. Minek a hatására döntöttél úgy, hogy ezeket a szövegeket egy könyvbe rendezed?

– Az első két ciklusban szerettem volna a korábban, az Apucifociban elkezdett játékot folytatni: tárcákat és humoreszkeket tartalmaznak, annyi széttartással, hogy az első ciklus (Savanyú kockacukor) főleg az írás, alkotás, olvasás, szerkesztés témáira koncentrál, a második (Cementfátyol) meg inkább az „élet” dolgaira, minden olyasmire, amit egy tárcaírónak észre illik vennie. A harmadikba (Simogató ostorcsapás) kritikák, recenziók és stílusparódiák kerültek. Többszáz ilyet írtam az elmúlt években, és sokkörös válogatás során ezekből szűrtem le a ciklus anyagát, vigyázva arra, hogy kellőképpen kortárs legyen, de azért – és elsősorban – megadja a klasszikusoknak (olykor élő klasszikusoknak) a kiveszőben lévő tiszteletet.

– Az írói Facebook-oldaladon a következőket írod a könyvről: „Ártatlan bája a dolognak, hogy a Szépirodalom-kategóriában szerepel ugyan, de a Sci-fi, fantasy, krimi-alegységben.” Ez a besorolás viszont elég érdekes – mivel lehet magyarázni?

– Ez a könyvet forgalmazó nagyker hanyagsága? Belsős munkatársi vicc? Valójában nem tudom…

Én, ha ott dolgoznék, a címe alapján orvosi könyvnek tartanám, és oda suvasztanám be, hiszen milyen órásmester az, akinek remeg a keze? Meg kell gyógyítani, de nyomban!

Érdekes, hogy könyvekkel kereskedő emberek ennyire intaktak maradnak mindannak a vonatkozásában, amit az általuk forgalmazott könyvek hordoznak. Biztosan nincs idejük olvasni, hiszen könyvekkel foglalkoznak.

Fotó: Magyari Lukács

– A könyv első, Savanyú kockacukor című ciklusában az olvasásról, szerkesztésről és írásról beszélsz. Neked tulajdonképpen ennek a hármasnak az egyvelege a munkád is. El tudod, vagy el kell egyáltalán vonatkoztatni a mindennapi életedtől ezeket a tevékenységeket?

– Nem tudom, és szerencsére nem is kell. Az előszóban írom, hogy számomra ezek a világ legfontosabb dolgai, már persze az obligát hétköznapiságok után.

Milyen szerencsés vagyok, gondolom néha, miközben elhomályosuló tekintetem miatt kidörzsölöm helyükről a szemeimet, hogy a hobbim a munkám, vagyis éppen azt csinálom, amit összehasonlíthatatlanul szeretek: írok, olvasok, szerkesztek.

Kevesen mondhatják ezt el manapság magukról.

– Az itt megtalálható írásokból a kritikus is kiszól. Nem mindig negatívan, de talán mondhatjuk, többnyire szomorúan láttatod a könyvek sorsát. Tényleg ennyire borzasztó a helyzet?

– Még annál is borzasztóbb. Mind a szerzők, mind a könyves szakemberek valamiért abba a tudatállapotba kerülnek, hogy mivel nekik fontosak a könyvek, azt gondolják, másnak, az úgynevezett világnak is azok. Ha ők el tudnak érzékenyülni egy verssoron, tudnak elégedetten csettinteni egy jól megírt bekezdés fölött, már azt hiszik, hogy ez mindenki elé eljut, és mindenkiből ugyanazt a rajongó szeretetet váltja ki.

Holott az emberek nagy része egyáltalán nem olvas könyvet, és még aki olvas, arra sincs különösebb életmegváltoztató hatással az irodalom – hogyan is lehetne...

Így aztán lassan odajutunk, ahol egyébként mindig is voltunk: az irodalom néhány megszállott rajongó szórakozása (meg kell mondanom: igen nemes, tán a legnemesebb szórakozása) marad, élettől idegen hobbi – hogy már másodszor használjam ezt az ocsmány szót. Mindenesetre annak a kevés embernek segít élni, és ugyan mi más várható el a művészettől?

Fotó: Forrás: Nagy Koppány Zsolt

– „Az irodalomról nem kell beszélni, és az irodalomról nem beszélni kell. Hallgatni kell róla, és olvasni kell. Beszélni veszélyes: mert általában nem az irodalomról beszélünk, hanem az irodalom ürügyén az irodalmi életről – és az tényleg gáz. Ha mégis sikerül csak az irodalomról beszélni, akkor az meg… kövezzenek meg érte: unalmas” – írod az egyik tárcádban. De valahogy kikerülhetetlen beszélni úgy az írásokról, hogy az irodalom és annak kérdései ne kerüljenek szóba. S ha nem beszélünk az irodalomról, az olvasmányélményeink egy része is elveszik – értelmezhetetlenné válik. Te hogy látod ezt?

– Ez a szöveg kissé félreérthető lehet, mert eredetileg arról szól, hogy ne beszéljünk irodalomról (könyves eseményen, kocsmában, okés: sehol), mert annak ürügyén valójában az irodalmi élet élő és esendő szereplőiről beszélünk, ami nem szép dolog (mert pletyka, keziccsókolom!). Márpedig, ha jólnevelten nem ezt tesszük, ugyancsak kevés témánk marad, és nehéz lesz ún. irodalomról beszélni. Nézzünk csak meg egy konkrét helyzetet: az ember elolvas egy nagyszerű könyvet, és mivel már mindenkit kipletykált, megpróbálja ajánlani a barátainak. Mit tudhat róla mondani? Ha érdemben szól, elspoilerez mindent, tehát maradnak az olyan fordulatok, hogy zseniális, nagyszerű, sőt: tökéletes… Esetleg: jól megírt… Jobb híján: izgalmas… Ha túltoljuk: korszakos – és hát ezek milyen általánosító unalmasságok már! Ezért inkább ne beszéljünk irodalomról, hanem írjuk vagy olvassuk, csak éppen műveljük, az ég szerelmére, mint a kertjeinket.

– Munka ide vagy oda – te miért olvasol?

– A véremmé vált. Több mint negyven éve olvasok egyhuzamban, évi többszáz könyvet. Nem is tudok más szórakozást elképzelni.

Én még szerencsés voltam, ugyanis gyerekkoromban, a nyolcvanas évek Romániájában semmi nem versengett a figyelmemért (bizony, a tévé sem, sőt az éppenhogy nem), csak a könyvek. Így nőttem fel, így szocializálódtam. Nem látom, mivel telne az életem, ha nem olvashatnék.

Telefonoznék? Sorozatokat néznék? Sportolnék? Ugyan már. Ezek dőreségek. Kell csinálni ilyet is, persze, de valójában pótlékok, életeltöltés-mankók. Olvasni: az igen. Legnagyobb félszem tehát, hogy egyszer valamiért már nem tudok majd olvasni… De gondosan készülök ezekre az időkre is: nagybetűs Kindle-lel, hangoskönyvekkel, a nyilasmisi-kasztingolás kérdéseinek végiggondolásával.

Fotó: Magyari Lukács

– A könyvben azt írod, az emberek azért olvasnak, mert jó. „Szinte mindennél jobb. (...) Így aztán ki lehet bírni ezt az amúgy elég hitvány életet.” Mikor jöttél rá erre az alapigazságra?

– Érzek a kérdésben némi finom gúnyt, de az a helyzet az alapigazságokkal, hogy valójában mindig elközhelyesednek, kimondatván. Van a könyvben egy szöveg, amelyik eljátszik a gondolattal, milyen lehetett az első közhelyeket, az első alapigazságokat legeslegelső alkalommal kitalálni és kimondani. Egyébként éppen a jól ismert nemhabostortaélet-mondás genezisét veszi górcső alá, és arra jut, hogy amikor először mondódik ki valamely alapigazság/közhely, akkor bizony – még – döbbenetesen nagyszerűen és eredetin hangzik. Ezért vettem a bátorságot, hogy az én könyvemben egy hangsúlyos helyen mondjam ki az én szellemi életem alapigazságát, amit mindenki tud persze, ezért közhely is, de talán így és itt leírva, egy kicsit mégsem.

– Nemcsak az írásról és olvasásról van határozott véleményed, hanem az élet olyan apróságnak tűnő, de mégis létfontosságú dolgairól, érzéseiről, mint a kedvesség, a cinizmus, a gyávaság és az érzékenység is. Olyan, mintha ezek a témák meg sem közelítenék a román-magyar kapcsolat ellenszenveit vagy a háború borzalmait, miközben ezek azok az érzések, viselkedésformák, amelyek kiváltják az említett állapotokat is. Ezért (is) választottad témául őket?

– Korábban említettem, hogy ezek olyan témák, amelyeket a tárca- vagy a humoreszkíróknak illik észrevenni. De kiegészíteném azzal, hogy hálás témák is – hiszen lehet róluk írni és értekezni velük kapcsolatban, és ha olyan a téma, még poénokat is megengedni. Ebből a szempontból semmi különbség nincs a „nagy” témák és a „kis” témák között. Sőt, a kicsik még hálásabbak, amiért „foglalkozva van velük”, illetve azért is, mert az olvasók ezeket inkább tudják azonosítani a saját életükben (és ezért nevetni egyet a szerzőn, vagy eltanulni, bírálni az ő megküzdési stratégiáját), mint a grandiőz topikokat.

Fotó: Magyari Lukács

– A fenti témákban megírt szövegeid nélkülözhetetlenek. S ugyan fontosak a könyvben megtalálható recenziók, kritikák is – mire számítasz az olvasóktól?

– Arra, hogy végigolvassák. 650 oldal, kézben tartani is kihívás. De viccet félretéve: van e-book-változata is. Ezt a viccet is félretéve:

mindig szeretetre és elismerésre vágyik a szerző, még aki tagadja (vagy egyenesen szidalmazza és megveti az olvasóit), az is.

Volt már olyan visszajelzésem, hogy valakinek az édesapja szintén remegő kezű órásmester volt, és ő ezért vette meg a könyvet – hogy aztán ne találjon benne ilyen című írást –, csodásan elbeszélgettünk arról, hogy minek a metaforája, vagy inkább szimbóluma a remegő kezű órásmester az irodalom vonatkozásában, és elégedetten folytatta az olvasást. Egy ilyen visszajelzés mindennél többet ér. Szóval, hogy olvassák, ha tehetik, és szeressék, kívánhat-e ember többet. Mivel kis példányszámban jelent meg, az is vágyam (eddig titokban tartottam), hogy pár év múlva afféle keresett ritkasággá váljon; sokan hallottak róla, de sehol nem kapható, és ha mégis rálel valaki, akkor az mérhető öröm. Nekem is van egy listám ilyen könyvekkel, és mindig szerettem volna, hogy egyszer az én egyik könyvemet is így keresse valaki.

– Prózaíró, szerkesztő, kritikus is vagy. Hogyan – milyen szempontok mentén – dolgozol a saját könyveiden?

– Programszerűen, mint egy gép. Évente egyszer jutok el tíz napra Szigligetre. Olyankor magammal viszem az összes felgyűlt ötletet, és írok, mint a gépgüzü, horror napok ezek, ugyanis mindent – előre és hátrafelé az évben és a következő évben – ez alatt a tíz nap alatt csinálok meg. Volt, hogy több tucat verset vagy féltucat novellát írtam egyetlen délelőtt. Felfoghatatlanul kimerítő, ugyanakkor boldog időszak ez a tíz nap, nem adnám semmiért. Délután úszni megyek vagy futni, este fröccsözöm, de csak módjával, mert másnap hajnalban folytatódik a munka. Nem is tudok elképzelni másféle módszertant – tíz nap alatt tulajdonképpen bármit meg lehet (és meg is kell) írni.

Interjú Interjú