Amikor a rendszer jobban ismert téged, mint a szomszéd

Hargita megye 1968-as létrehozása a titkosszolgálati szervezet számára is új korszakot jelentett. A megyei Securitate-felügyelőség felépítését azonnal követte a korábbi autonóm tartományi irattárak átadása, amelyre elsősorban Maros megyéből érkeztek az anyagok. Az újonnan kialakuló operatív adatbázis ezzel már induláskor több ezer személy adatait tartalmazta, köztük beszervezettek, megfigyeltek és külön kategóriákba sorolt potenciális veszélyforrások csoportjaival. A pártvezetés szemében a Székelyföld legnagyobb magyar többségű megyéje különös figyelmet igényelt: itt a „nacionalista veszély” állandó, strukturális tényezőnek számított – magyarázta a történész.

A „magyar nacionalisták” problémakör megyei dossziéja 1969-től kezdve intézményes formát öltött.

A szolgálat 13 kategóriát különített el, amelyekbe egyaránt tartoztak az egykori politikai pártok tagjai, a Horthy-korszak közigazgatási alkalmazottai, a kulturális vagy egyházi élet szereplői, valamint azok a fiatalok, akik viselkedésükkel vagy nézeteikkel „nacionalista befolyás” alatt állóknak tűntek. A titkosszolgálat álláspontja szerint a jelenség nem elszigetelt, hanem a magyar közösség egészére kiterjedő kockázat volt, amelyet az anyaországi kapcsolatok, külföldi látogatók, valamint a magyar nyelvű kulturális hálózatok tovább erősíthettek.

A szolgálat módszertani nehézségeit tovább fokozta a forrásanyag heterogén és gyakran töredékes volta.

A megyei hírszerzés első, 1979-ig tartó időszaka azonban így is világos képet nyújt arról, hogy a mindennapi élet mely területeire terjedt ki a figyelem. A dokumentumokból jól kirajzolódik az állambiztonság gondolkodásának belső logikája: a legapróbb magatartási jelenséget – egy kritikus megjegyzést, egy tanári véleményt vagy akár diákkori levelezést – is az ellenséges magatartás lehetséges előszobájaként értelmezték.

A tanári és diákközösségekben kialakuló csoportok, baráti körök és levelezések közül több is külön dossziét kapott. A csíkszeredai „101” csoport, az „Exaltata” vagy a „Hajasok” esete jól mutatja, milyen könnyen lehetett egy informális diákközösségből állambiztonsági „probléma”. Egy-egy magyarországi kapcsolat, tiltott rádióhallgatás vagy hazafiasnak értelmezett megnyilvánulás elegendő volt ahhoz, hogy a fiatalok szervezett megfigyelés alá kerüljenek. A tanárok és diákok tevékenységét több száz informátor követte, a vizsgálatok pedig gyakran fegyelmi javaslatokhoz vagy KISZ-vonalon tett lépésekhez vezettek.

A székelyföldi alkotótáborok, a népi motívumok túlságosan romantikusnak ítélt feldolgozása, a műtermek rendszeres látogatása vagy akár a kéziratok kritikája mind olyan elemek voltak, amelyek a titkosszolgálat számára gyanút kelthettek. A sajtó területén a „Snegovár” fedőnevű művelet évekig figyelte a Hargita szerkesztőségét, különös tekintettel a kulturális programok és írótalálkozók szereplőire.

A katolikus és protestáns lelkészek mellett az illegálisnak minősített felekezetek – köztük a Jehova Tanúi – is kiterjedt megfigyelés alatt álltak. A lelkipásztorok jelentős közösségi befolyása a Securitate szemében potenciális veszélyt jelentett, így a vallási élet eseményei rendszeresen szerepeltek a megyei jelentésekben.

Domokos Pál Péter, Engelleiter Károly vagy Kurkó Alajos esetei jól példázzák, hogy a személyes látogatás önmagában elegendő indok volt a konspiratív figyelésre. A határátlépéstől a hazautazásig minden mozgást dokumentáltak.

A Securitate működésének logikája nem engedte meg a társadalmi jelenségek árnyalt értelmezését: a kulturális önszerveződéstől a diákkori lázadásig mindenben politikai veszélyt látott. Hargita megye példája így nemcsak egy régió történetét mutatja be, hanem egy olyan rendszerszintű gyakorlat működését is, amely a romániai magyar közösség egészére kiterjedt, és amelynek nyomai a mai napig visszaköszönnek a fennmaradt iratok ezreiben.