A közvélemény asztalától a nyomdáig – ahogy Jókai felidézte

„Másnap reggel négyen jöttünk össze, a kitűzött találkozó helyen: Petőfi, Vasvári, Bulyovszky és én; de többi társaink Degré, Bozzai, Vajda János, Sükey, Pálffy Albert, Emődy, Oroszhegyi, Dobsa a Pilvax-kávéházban vártak reánk, az úgynevezett »közvélemény asztalánál«” – fogalmazott Jókai a kora 15-i eseményekről A márciusi fiatalság című visszaemlékezésében. Petőfi ekkor olvasta fel először a Nemzeti dalt, Jókai pedig a 12 pontot, egyelőre saját körükben. Felmerült azonban a kérdés: mit tegyenek a tizenkét ponttal? „Apelláljunk a népre! Ez volt közös megegyezésünk.” Ezután a város több pontján, egyetemeken, majd este a Nemzeti Színházban is felolvasták a Nemzeti dalt és a 12 pontot. A Nemzeti Színházban díszelőadásként Katona József Bánk Bánját játszották, Gertrud szerepében Laborfalvi Róza volt a színpadon. Amikor megérkezett a Táncsis Mihályt kiszabadító tömeg, az előadás félbe kellett szakítani. Jókai felszaladt a színpadra, hogy nézőkhöz szóljon, ekkor jövőbeli felesége, Laborfalvi Róza – Mikszáth Károly visszaemlékezése szerint –

Jókai az egyik elkötelezett híve lett a forradalom céljainak. Amikor a pesti forradalom kitört, Jókai személyesen is ott volt a Kossuth Lajos által vezetett politikai folyamatokban, és szoros kapcsolatban állt a reformpárti politikai vezetőkkel. A szabadságharc idején mégis elsősorban újságírással kereste kenyerét, a békepárt közlönyét, az Esti Lapokat szerkesztette. Amikor az áprilisi Habsburg trónfosztás a béke minden reményét elvette, ő is csatlakozott a köztársasági párthoz, amiért az osztrák önkényuralom emberei is keresték. Csak később, az íróknak adott amnesztia vetett véget a bujdosó életének. A szabadságharc eszméit azonban nem csupán visszaemlékezésében, hanem több regényében is fellelhetjük.

A forradalomról részletesen ötven év távlatából írt Jókai, A márciusi fiatalság című visszaemlékezésében. Idős emberként tekintett vissza fiatalkori elveire, amelyeket ötven év után is vallott. Emlékirataiban fiatalos tűzzel írt a társadalmi különbségekről, miszerint „tizenöt millió lakosnak nem volt hazája Magyarország. S talán a nemesi rend élvezte a szabadságot? Igen: ha a szabadság a tétlenségben, a tagadásban volna megvalósítva”. Kiemelte, az 1848-as Magyarország teljesen más világ volt. Szerinte ekkor Magyarország volt a leghátramaradottabb ország Európában: „hitel nélkül, mívelődés nélkül, létezési cél nélkül. Jövendő prédája bármely idegen hódítónak: jelen prédája a szövetségesének.”

Ugyanitt megemlékezik a „becsületes hazafi-falanxnak” a tagjairól, akiket március 15-én a küzdelem színhelyén látott, és a Pilvaxban történtekről is részletesen ír: „Vasvári Pál kezében elefántcsont-fogantyús botjával oly hevesen hadonászott, hogy a pálcatőr kirepült a botjából s az én falam szögletében állt meg a hegyével. »Jó ómen!« Előre a vassal! S ezzel a szóval kezdődött meg az örökké emlékezetes 1848-iki március 15-ike: a sajtószabadságnak, a népszabadságnak örökké emlékezetes napja.”