Rovatok

Nagy-nagy sötétségre emlékszem – ami reánk telepedett, mint valami átláthatatlan és áthatolhatatlan massza. És mégis hazataláltunk benne karácsonyeste. Aprócska fények segítették lépteink irányát. Szinte érzésből haladtunk. A szemünk is szokva volt a sötéthez akkoriban. Nem voltak világító telefonok, nem hordoztunk magunkkal zseblámpát, mert az volt a természetes, hogy az utcán sötét van, csak a sápadt lámpák távoli fénye segített tartani az irányt. Időnként az sem, mert majd’ minden nap és minden este, szinte menetrendszerűen kialudtak az égők. Akkor is haladni kellett és olyankor is hazajutottunk. A mai fényszennyezésben már elképzelhetetlen ez a sötétség, és az is, hogy ebben a sötétben élni is lehet. Lépni, járni, hazajutni. Ünnepelni.

Ilyen ránk borult sötétben botorkáltunk a szentestéken. Voltak évek, amikor hó fehérlett körülöttünk, ez segített némiképp. A szüleink fogták a kezünk, hogy el ne vesszünk a sötétben, mi pedig talán azon töprengtünk, vajon lesz-e áram odahaza? Vajon megnézhetünk-e az egyetlen magyar tévécsatornán valami hangulatos karácsonyi filmet? Mert ha nem, akkor jobb híján korai lefekvés vár ránk. Esetleg egy kis szenvedős olvasás. A sápadt gyertyafény és a petróleumlámpa kormos-füstös üvege mellett, már ha van még egyáltalán petróleum az üveg alján... Merthogy az hiánycikk. Mint minden más.

Boldogan haladtunk a decemberi hidegben. Lépteink alatt csikorgott a karácsonyi fagy. De mi ügyet sem vetettünk rá, mert kezünkben szorongattuk a csomagot, a versmondás jól megérdemelt jutalmát, ami számunkra maga volt a karácsonyi evangélium. Benne minden jóval. Olyan idők voltak azok, amikor az ember soha nem telt be édességgel, mert valahogy mindig kevesebb volt belőle a kelleténél. A déligyümölcs meg leginkább csak képeken látott különlegességnek számított, mintsem kézzelfogható valóságnak. Egyszer, egy vetítésen láttam belőle jó sokat, egy szentföldi útibeszámoló során. A közönség a narancsligetet látva felhorkant a gyönyörűségtől.

Kicsi templomunkat könnyen befűtötte a sok hálás ember testének melege. A Csendes éj eléneklése előtt avatott kezek meggyújtották a karácsonyfára erősített gyertyákat és csillagszórókat, majd lekapcsolták a világítást, minket pedig elvarázsoltak a parányi, lobogó fények, amelyek szempillantás alatt elrepítettek a betlehemi jászolhoz és a benne fekvő kisdedhez. Közben már félszáz csomag műanyagzacskón matatott száz szorgos kicsi kéz, jellegzetes zacskómoraj kelt versenyre az énekkel, többen már könyékig túrtak az édességhalomba és teli szájjal kóstolták a rég áhított finomságokat.

Szenteste számunkra a megelégedettség ünnepe volt, fény a sötétben, amikor az Isten bevilágolt életünk egyhangúságába, jövő-nélküliségébe, és mi ámulva néztük az otthoni karácsonyfán a sok-sok csillogó díszt, amelyek évről-évre újra megjelentek előttünk. Ezek a történeteket mesélő gömbök, csengettyűk, gombák, aprócska gyertyatartók kísértek bennünket a felnőttkorba. A fa alatt izgatottan kerestük, majd bontogattuk a nekünk szóló ajándékokat. Nem volt ott hetekig kitartó édességhalom, sem díszes csomagolás, csak egy-egy akkortájt kapható játék és könyv. Aki szeretett olvasni, könyvet kapott, aki meg nem, az játékot. Ilyen egyszerű volt az angyali logika. És mindez akkor mégis soknak, nagyon soknak, kincsnek számított nekünk. Jézuska hozta ajándékba.

Ma már elmondhatom, megvallhatom, potyogó könnyek között elsírhatom, a legszebb, az életre szóló ajándékaimat azokon a gyermekkori, nyolcvanas évek karácsonyain kaptam...