Önvallomás és kordokumentum: Márton Árpád emlékeinek fiókjai

Zuhogott az eső, de a Csíki Mozi előtt hosszú sor kanyargott. A város egyik legnagyobb terme, a 320 férőhelyes mozi nézőtere zsúfolásig megtelt – még pótszékeket is be kellett hozni. Ritka az ilyen este, amikor ennyi ember gyűl össze, és nem egy koncertre, hanem egy könyvbemutatóra. De ez a bemutató nem akármilyen könyvnek szólt: egy életmű írott fejezetét tartották kezükben mindazok, akik megvették az Emlékeim fiókjait.

A fotókkal és művekkel illusztrált könyvben a festőművész színes, életszagú történeteken keresztül tekint vissza gyergyóalfalusi gyerekkorára, a marosvásárhelyi Művészeti Líceum, majd a kolozsvári főiskola éveire, a csíkszeredai pályakezdésre és a Szárhegyi Barátság Művésztábor alapítására.

„A művei nemcsak a vásznon szólnak hozzánk”

Az est elején elhangzott köszöntőkben a város és a közösség háláját is megfogalmazták. „Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy ma este együtt köszönthetjük a székelyföldi és erdélyi magyar képzőművészet egyik kiemelkedő alakját” – hangzott el a megnyitón. Korodi Attila, Csíkszereda polgármestere személyes hangon szólt a közönséghez és az ünnepelthez: „Kedves Árpi bácsi! Márton Árpád neve Csíkszeredában több mint egy név. Otthonosság, jelenlét, biztonságérzet. Mindannyian találkozunk vele – nemcsak a város utcáin, hanem a képein, a tanításain keresztül is. A város kulturális életének oszlopa vagy, aki nemcsak szépséget teremt, hanem gondolkodásra és közösségben való jelenlétre tanít.” A polgármester kiemelte:

Egy könyv, ami mesél és tanít

A bemutatón Nagy Miklós újságíró, művészeti író beszélgetett a könyv alkotóival és természetesen magával Márton Árpáddal. Ő volt az, aki már kéziratban olvasta a kötetet, és úgy fogalmazott: „Ez egy nagyon személyes könyv. Egy önvallomás, amely ugyanakkor kordokumentum is – egy egész korszak lenyomata. Márton Árpád történetei nemcsak egy művész életét rajzolják meg, hanem mindannyiunk közös emlékezetét is.”

A borítón egy fiatal, dacos arcú fiatalember önarcképe látható – a kolozsvári főiskolás Márton Árpád tekintete. „Mintha előre nézne a jövőbe, megsejtve, mi lesz hatvan év múlva” – mondta Nagy Miklós Kund. „A dacos, mindenre kész fiatalember képe ma is felismerhető benne – 85 évesen is ugyanazzal a hittel és lendülettel áll a világ elé. Ma is ilyen fiatal. Ma is ilyen dacos.”

„Ezeket nem szabad veszni hagyni” – a lejegyző vallomása

Kelemen Zsófia, a történetek lejegyzője elmesélte, hogyan született a kötet ötlete: „Egy családi ebédnél kezdődött, ahol Árpi bácsi mesélt. Jöttek a történetek, és egyszer csak azt éreztem: ezeket nem szabad veszni hagyni.” Nem interjúkötet született, hanem egy sodró, mesélő próza, amelyben a festő saját hangja maradt meg. „Nem volt kronológiai sorrend, csak a beszélgetések ritmusa, a történetek sodra. Olyan volt, mintha együtt barangolnánk végig egy élet fiókjai között.”

Zsófia számára a legnagyobb tanulság az volt, hogy „amíg az ember eljut odáig, ami a szíve vágya, sok mélységet és magasságot meg kell élni. De ha tartása van, a végén ott ülhet 320 ember előtt, köztiszteletben, szeretetben. Érdemes küzdeni.”

Szerkesztés – mint finom művészet

Székedi Ferenc szerkesztő számára is különleges munka volt ez a kötet. „Amikor először olvastam a kéziratot, láttam, hogy ez egy igazi könyv. Csak le kell róla faragni, mint egy szoborról, hogy előtűnjön a forma. Az emlékezés ugyanis mindig ugrál – egyik történetből a másikba csúszik át. Nekünk az volt a feladatunk, hogy mindezt felfűzzük egy időrendre, hogy az olvasó is követni tudja” – fogalmazott.

A szerkesztés hónapokon át tartott, sok apró pontosítással, névhelyesbítéssel, sorrendezéssel. „Ez a könyv több mint egy visszaemlékezés. Egy utazás az időben. Miközben dolgoztam rajta, újra találkoztam olyan emberekkel, akik már nincsenek köztünk. Szinte éreztem, hogy újra beszélgetünk. Megható, emberpróbáló feladat volt.”

„Egy csodálatos dolog, amit a Jóisten adott”

Amikor végül megszólalt az ünnepelt, maga is meghatottan beszélt. „Nem hiszem, hogy ezt érdemlem. De nagyon köszönöm. Ez a könyv számomra csodálatos dolog. Visszavisz egész kisgyerekkoromig, a bölcsőig – mert arra is emlékszem. A Jóisten megadta nekem az emlékezés ajándékát, és talán azt is, hogy szeretek mesélni.”

Gyermekkorából hozta magával a történetmesélés örömét – a kemence melletti esték, a fonók és a háborús anekdoták világát.

Egy közösség közös története

Az Emlékeim fiókjai nem csupán egy művész memoárja, hanem egy közösség története is. A gyergyóalfalusi gyökerektől a marosvásárhelyi és kolozsvári diákéveken át a csíkszeredai tanításig, a művésztáborokig, az alkotásokig és tanítványokig – minden fejezetből az derül ki, hogy Márton Árpád életműve a Székelyföld, Csíkszereda és az emberi kitartás színekben és történetekben megfogalmazott krónikája. Ahogy az est egyik felszólalója, D. Balázs Ildikó mondta, „ez a könyv nemcsak az emlékezetet őrzi, hanem azt is, hogy mit jelent embernek lenni – alázattal, derűvel, hittel, közösségben.” És valóban: a 85 éves Márton Árpád történeteiben ott van mindaz, amitől egy város otthonos, amitől egy ember példamutató, és amitől egy művészet pedig örök.