Három történet az iskola kapujából

Ezek az emlékek nem halványultak el, sőt minden évnyitó környékén újra felidéződnek benne. A legnagyobb kihívás, mondja, hogy ne adja tovább a lánya felé a félelmeit. És valóban: amikor a kislánya lett iskolás, minden másképp alakult. Ő virággal a kezében, büszkén lépte át az iskola küszöbét, a tanító nénit már az első napon a szívébe zárta, és hamar barátokra talált. Emőke szerint lánya kíváncsi, nyitott, barátkozó típus, így akkor sem esett volna kétségbe, ha a legjobb barátnőjével nem kerül egy osztályba.

Makkay József, az Erdélyi Napló munkatársa szinte fél évszázaddal korábbra, az 1970-es évek Kolozsvárára vezetett vissza. „A maihoz képest merőben eltérő világ volt az akkori iskolakezdés” – jegyezte meg. A legszembetűnőbb különbség a gyereklétszám volt:

Ők is egy külvárosi, Irisz-telepi általános iskolába jártak, ahol ma már régen megszűnt a magyar oktatás. Az emlékek közül kiemelkedik Sára tanító néni alakja, akiről József szinte áhítattal beszélt. „A jóságos Sára tanító néni hogyan bírt annyi kisdiákkal, azt máig nem értem. És közben az éppen hiányzó, beteg gyerekeket rendre meglátogatta otthon.” A reggeli egyenruha-ellenőrzések, a közös éneklések, a szünetekben is ott lévő tekintet mind-mind maradandó nyomot hagytak benne. „Olyan volt számunkra, mint egy második anya” – fogalmazott. Azt is elmesélte, hogy amikor hosszú évek után újra találkozott vele, rögtön előjöttek a legszebb gyerekkori emlékek.

A történetnek azonban van egy keserű folytatása: amikor a gyerekei iskolába mentek, Kolozsváron a külvárosi intézményekben már hűlt helye volt a magyar oktatásnak.

Végül azonban a gyerekei a belvárosi magyar iskolában találtak otthonra. És ott újra feléledt a szikra, amit József is megélt: a tanító néni iránti szeretet és tisztelet, ami évekre meghatározta az iskolás létet.

Az én első napom egy harmadik változat. Azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik már napok óta számolták a perceket is. Minden apróságra odafigyeltem: előző nap megmostam a hajam, levágtam a körmeimet, és egy kicsi körömmatricát ragasztottam a kisujjamra. Egy alig látható, fehér virágot, ami különleges jelképpé vált azóta. Egy másikat a fürdőszoba falára is odacsempésztem, gondosan elrejtve, hogy nyoma maradjon ennek a napnak. Másnap a vadonatúj rózsaszín hátizsákommal, sárga esőkabátban indultam útnak, a szüleimmel kézenfogva. Apa videózott, anya közben a saját osztályát kísérte, én pedig fülig érő mosollyal vártam a kezdést.

A tábla fölött az ábécét néztem. Most is hallom a hétéves énem gondolatait, ahogy azt mantrázza, most már nagy vagyok, most már tanulhatok, most már olvashatok. Ez jó lesz, gondoltam. A tanító nénitől valami apró útravalót is kaptunk, amire már nem emlékszem pontosan. Azóta elkallódott, ahogy a fürdő csempéjét is kicserélték, és azzal a félős kislánnyal sem tartom a kapcsolatot. Mégis, ez a nap nekem a reményt jelentette. A lelkesedést. Egy új fejezet kezdetét.

Talán azért is maradt ennyire erősen bennem, mert édesanyám tanítónő. Nála az első nap sosem csak az enyém, vagy a testvéreimé volt, hanem újra és újra átélte, és általa én is.

Felismertem a tekintetükben azt a drukkot, amit egyszer én is éreztem, és ugyanazt a reményt is. Így lett számomra az iskolakezdés nem egyszeri élmény, hanem egy újra meg újra felbukkanó történet, amelyet sosem tudtam elfelejteni.

Három történet, háromféle indulás, ugyanaz az életesemény. Lehet bennük szorongás és megkönnyebbülés, de lehet bennük nosztalgia és veszteség is, esetleg a gyermeki hit, hogy bármi lehetséges. Az első iskolai nap nem múlik el nyomtalanul. Inkább olyan, mint egy kulcs, amely kinyit valamit bennünk, valaki számára a félelmeket, másnak a közösség iránti vágyat, megint másnak a kezdés örömét. És ha jól figyelünk, ezekből a történetekből nemcsak a múltat érthetjük meg, hanem azt is, hogyan formálódik bennünk a jövő.