
Fotó: Nagy Lilla
Hat éve egy merész ötlet született Csíkszeredában: zenével átszőtt tudományos történetmesélés. A projekt mára közösséggé, élménnyé és ünneppé nőtte ki magát, most pedig a jubileumi, karácsonyi „Best of” előadáson vehettünk részt.
2025. december 11., 14:322025. december 11., 14:32
Hat év. Ha kimondjuk, rövid időnek tűnik, mégis egy egész korszaknyi élmény, próbálgatás, vakmerő kísérletezés és el nem múló izgalom fér bele. Amikor Nagy Péter fejében megszületett a gondolat, hogy a tudományos előadást miért is ne lehetne zenével megbolondítani, talán ő maga sem sejtette, hogy ezzel egy teljesen új műfajt indít el Csíkszeredában. A város, ahol a rockzenés ismeretterjesztés korábban inkább csak kíváncsi mosolyra, mint valódi várakozásra adott okot, hirtelen megtelt hangszerekkel, fényekkel, és valami nagyon új, nagyon eleven dolog kezdett alakulni.
Jó zenészt találni, olyat, aki nemcsak a rockhoz ért, hanem ahhoz a furcsa és első hallásra talán szokatlan kombinációhoz is, hogy a tudomány mellé oda kell tenni a szenvedélyt és a ritmust, na, az nem ment egyik napról a másikra. Aztán a véletlen a legszebb módon dolgozott: megérkezett hat gyergyói zenész, akik egy pillanat alatt életet leheltek az egész vállalkozásba. A 4S Street triója – Pál Andor, Balázs Bence és Fülöp Loránd – hozta a tüzet, a másik három zenész, Csibi Andris, Korpos Szabi és György Laci pedig a szívet és a rutint. Így állt össze az a különös, mégis tökéletes egyensúlyú csapat, amely négy nagy előadást vitt a hátán, negyven dallal és temérdek mosollyal.
Fotó: Nagy Lilla
Az Üveggyöngyvarázs még csak puhatolózás volt. A közönség ismerkedett, a zenekar próbálgatott, Péter pedig kereste azt a hangot, amelyen a tudomány és a zene találkozik. Aztán jött az Egyedül vagyunk?, ahol már a Pink Floyd falai rengtek a Mikó-vár udvarán, és a közönség lélegzete együtt hullámzott a sztorikkal és a fényekkel. Az Igen Nem könnyedebb, játékosabb volt, míg az Einstein 145 az LGT slágereivel ünnepelte a tudomány születésnapját. A csapat minden alkalommal felnőtt a kihíváshoz, és ami még ritkább: valóban élvezték is. Nem csoda, hogy a műfaj hamar otthonra talált a városban, ahol a kultúra amúgy is vibrál: jazzfesztivál, filmfesztivál, színházfesztivál, régizene, sportesemények, turizmus, gasztronómiai fellendülés.
Olyanná, amelyet telt ház hallgat. Erről tanúskodik Barabási Albert László és Farkas Bertalan előadásának sikere is: itt a tudományt a közösség visszafogadta a kultúra élvonalába.
Fotó: Nagy Lilla
Idén pedig valami különleges készült a Szakszervezetek Művelődési Házában. A harmadik Valami szépet karácsonyi előadás nem egyszerű ünnepi műsor, hanem jubileum. Az 50. nagy előadás Péter pályáján, a 10. közös a zenekarral, és egyfajta ajándék-visszatekintés minden nézőnek, aki az elmúlt években ott ült, tapsolt, és hagyta, hogy a tudomány és a zene együtt meséljen neki. Best of? Igen. De nem azért, mert fogytán az ötlet, hanem mert most jött el az ideje annak, hogy az eddigi csodák esszenciáját újra átéljük.
A háttérben persze ott vannak a tudomány nagy történetei: a Voyager-szondák, amelyek lemezen viszik az emberiség üzenetét az űrbe, Karl Sagan álma, hogy a Here Comes the Sun egyszer talán idegen lények fülébe is eljut, Francis Drake pillanata, amikor egy októberi napon azt hitte, idegen civilizációtól fogott jelet, és mindaz a mérhetetlen kérdés, amely az emberiség kozmikus magányát érinti. Ezek azok a sztorik, amelyek egyszerre borzongatnak és lelkesítenek, és Péter előadásában mindig kapnak még egy plusz fényt, egy új értelmezést, egy olyan nézőpontot, amitől közelebb kerülnek a székelyföldi hétköznapokhoz.
Fotó: Nagy Lilla
Ez a karácsonyi kiadás tehát nemcsak zenés összeállítás, nemcsak tudományos est volt. Ünnep. A műfajé, a városé, a közösségé, és mindazoké, akik az elmúlt hat évben szerették, támogatták, újra és újra visszatértek. A csapat most két dalt választott minden eddigi közös előadásból, Péter pedig újra elmesélte azokat a kulisszatitkokat, amelyek eddig rejtve maradtak, miközben felidézett olyan tudományos részleteket is, amelyeknek azóta új értelmet adtak a felfedezések.
A zene díszíti, a történetek megtöltik, a közösség pedig életté alakítja ezt a műfajt. Csíkszereda egy olyan hagyománnyal lett gazdagabb, amely egyszerre szól szívhez és észhez, és ahol a tudomány tényleg megszólal. A zenekar pedig felhangosítja.
És hogy mi lesz a folytatás? Ötlet van bőven. A tarsoly nem üres. A lendület megmarad. Most azonban egyetlen dolgunk volt: megérkezni, hallgatni, átélni, és hagyni, hogy a tudomány és a rock újra varázst alkosson.
Fotó: Nagy Lilla
Az előadáson több történet is elhangzott, én egyet mesélnék el. Azt a történetet, amikor majdnem azt hittük, hogy idegen civilizáció jeleit fogtuk. 1960 októberében az asztrofizika történetének egyik legizgalmasabb pillanata játszódott le, és ezt a jelenetet Péter előadásában a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta. A történet főszereplője Francis Drake, egy fiatal csillagász, aki a világon elsőként próbálkozott meg azzal, hogy rádióteleszkóppal észlelje egy idegen civilizáció jelét. A projekt neve Ozma volt, és Drake egy csillagot figyelt, hátha elcsíp valami mesterségesnek tűnő rádióadást. És egy októberi napon tényleg történt valami. A műszerek erős, ismétlődő jelet fogtak. Annyira tiszta, annyira periodikus volt, hogy Drake percekig azt hitte: ez az.
A kutatócsoport szó szerint dermedten állt. Senki nem mert igazán megszólalni, mert rettegett attól a pillanattól, amely egyszerre lett volna a legnagyobb tudományos áttörés és a teljes bizonytalanság ösvénye. Aztán a jel eltűnt. Drake és csapata lázasan dolgozott, kutatott, analizált, végül kiderült: egy katonai radar visszhangja tréfálta meg őket. Csalódás? Talán. De egyben mérföldkő: ez volt az első pillanat, amikor az emberiség tényleg közel érezte magát ahhoz, hogy nincs egyedül. És Péter ezt a jelenetet úgy mesélte el, hogy a közönség egyszerre nevetett, borzongott és reménykedett: mi van, ha legközelebb tényleg valaki más hív minket?
Mi történik a testtel, amikor az idő nem múlik tovább? Mit őriz meg az arc, ha nincs történet? Verebes György kiállítása ott kezdődik, ahol a magyarázatok elfogynak.
Sebestyén Róbert Dichotómia című kiállítása nem tárgyakat mutat be, hanem állapotokat. Anyag és szellem, múlt és jelen, csend és belső feszültség feszül egymásnak egy olyan térben, ahol a szobrászat meditációvá válik.
Verebes György Munkácsy-díjas festőművész Az idő teste című kiállítását 2026. február 5-én nyitják meg a csíkszeredai Mikó-várban. A tárlat az idő, a test és az észlelés festészeti összefüggéseit vizsgálja.
Martin McDonagh Oscar- és kétszeres Golden Globe-díjas ír-angol drámaíró, filmrendező, forgatókönyvíró Leenane-trilógiájának második darabját próbálják a Tomcsa Sándor Színházban. A koponya című drámát Barabás Árpád rendezi, vele beszélgettünk.
A Digitális családi jóllét sorozat második része azt járja körül, mennyi a „normális” képernyőidő. Nem tilt, hanem gondolkodásra hív: hogyan lehet tudatosabban jelen lenni a digitális térben, családként is.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája Irodalom és közösség programsorozata részeként Székelyudvarhelyen mutatják be január 30-án Cseke Péter Illyés Gyula-díjas szerző Pegazus a háztetőn című könyvét. A szerzővel Dávid Gyula és Zsidó Ferenc beszélget.
Van-e jövője a manapság ritkaságszámba menő órás szakmának? Madarász István székelyudvarhelyi műhelyében mesélt nekünk arról, hogy miként csöppent bele ebbe a világba.
Ez a film nem győzköd senkit semmiről, egy küzdelmes alkotói sorsot mutat meg, és nemcsak róla, hanem egy korszakról is szól – véli Kovács Ákos, akivel az Ember maradj – Az Ákos-sztori. Eddig. című portréfilm kapcsán beszélgettünk.
A januári hónap tárgyának a Csíki Székely Múzeum Bethlen Gábor 1626-os ezüstgarasát választotta, amely a stabilitás üzenete.
Van film, amelyet megnézünk, és van film, amely eseménnyé válik. A Magyar menyegző csíkszeredai vetítése az utóbbiak közé tartozott: közösségi önvizsgálat volt, ahol a vásznon megjelenő hagyomány és a nézőtéren ülő közönség egymásra ismert.
szóljon hozzá!