Zöldrefestés, avagy a greenwashing

A legszemléletesebb definícióját ennek a jelenségnek Berta Lászlótól, a Cleanwashers szerveződés egyik alapítójától olvastam:

A második típus a sima hazugság, ami korábban jóval gyakoribb volt, manapság viszont, amikor a vásárlók tudatosabbak és az ellenőrzés szigorúbb lett, egyre ritkábban használják. De talán ide tartozik plédául az a technika, amikor egy termékre vagy a csomagolására azt írják, hogy „újrahasznosítható”, de igazából nem újrahasznosított anyagból készült, és a szakszerűtlen hulladékkezelés következtében nagy eséllyel nem is lesz újrahasznosítva. A lehetőség ott van, de minimális az esélye annak, hogy meg is valósul.

A harmadik típus az irrelevancia, amikor olyan tulajdonságot hangsúlyoz a reklám, ami igaznak igaz, de egyáltalán nem releváns. Egyik kedvencem ebből a típusból, amikor egy teljesen műanyag cipőt azzal reklámoznak, hogy 100% vegán. Vagy ha kihangsúlyozzák, hogy a termék nem tartalmaz olyan összetevőt, aminek a használata amúgy törvényileg tiltva van.

A negyedik típust a megzavarás módszerének nevezték el, ami hasonlít az előző típushoz, de kicsit mégis másabb, mert célja, hogy eltakarjon olyan tulajdonságokat, amelyek erősen kifogásolhatóak. Ide tartozik például az, amikor

Az ötödik típus a homály. Ennél a típusnál hangzatos szavakat használnak, de igazából nem derül ki, hogy ezek pontosan mit is takarnak. Ha ilyen reklámszlogenekkel találkozunk, hogy „fenntartható”, „környezetbarát”, „natural”, „természetes”, „öko”, „lebomló”, „újrahasznosítható” stb, akkor egyből legyen gyanús nekünk az adott termék. Mert lehet, hogy lebomlik, de csak egy ipari komposztáló segítségével. Vagy természetes, mert igazából a fűrészporból előállított eperaromára is ráfoghatjuk, hogy természetes. Újrahasznosítható, csak annyira bonyolult, hogy senkinek nem jut eszébe újrahasznosítani.

A hatodik típus a blöff. Erősen hasonlít a hazugsághoz, csak ebben az esetben nehezebben ellenőrizhető. Ide tartozik az a klasszikusnak mondható mosószerreklám, amikor „egy másik népszerű” termékhez hasonlítják az adott mosószert, ami természetesen mindig jobban tisztít. Vagy hasonlóan népszerű az a trükk is, hogy nem releváns „szakmai” szervezetek ajánlják az adott terméket, vagy hogy egy olyan „független” kutatás bizonyítja a termék kiemelkedő minőségét, amelyikről utólag kiderül, hogy az adott vállalat működteti vagy pénzeli.

Az utolsó, vagyis hetedik típus neve a csalétek nevet kapta. Ide tartozik az a nagyon népszerű trükk, amikor egy vállalat a több ezres termékskálából kizöldít párat, és az egész vállalkozás marketingjét erre a pár zöld termékre építi. A márkahű vásárló pedig meg van győződve, hogy az adott brand alatt az összes termék környezetbarát és fenntartható. Kicsit hasonlít a megzavarásos trükkre, amikor a termék egy tulajdonságát világítják meg, hogy eltereljék a figyelmet a kevésbé zöld jellemzőkről, itt viszont pár valóban zöld termékre teszik a hangsúlyt, hogy ugyanazzal a svunggal eladják a többi, kevésbé vagy egyáltalán nem környezetbarát terméküket is.

A teljesség igénye nélkül ezek lennének azok a taktikák, amelyekkel előszeretettel tévesztik meg a vásárlókat, kihasználva azt a felfoghatatlan információs zajt, ami körülvesz és összezavar mindannyiunkat.