Erdélyi földvásárlásra készül a magyar állam

– Ön nemrég egy Marosvásárhelyen tartott gazdasági előadásában azt állította, hogy mind Romániában, mind Magyarországon egyre nagyobb azoknak a száma, akik visszasírják a ’90-es éveket. Miért van ez így?

– A rendszerváltást követően, az új struktúrák kialakulása közepette mindkét ország gazdasági és jogi környezete tele volt olyan kiskapukkal, melyek kihasználása lehetővé tették az adómentesített azonnali haszonszerzést. Mint tudjuk, ez ma már nem így működik, életbe léptek a szigorítások, megjelentek a nemzetközi jogszabályok, új szereplők és új lehetőségek vannak. De a zavarosban való halászás nem valamiféle román vagy magyar különlegesség volt, az összes kelet-európai volt szocialista ország keresztülment ezen, és nem csak az agrárium területén.

– Apropó új szereplők és új lehetőségek: minek tudható be az, hogy ezt inkább Magyarország használja ki, mint Románia, hisz az áruáramlás onnan errefelé jóval nagyobb, mint fordított esetben.

– Valóban oly nagy az eltolódás, hogy ez az áruáramlás majdnem egyoldalú. Ez elsősorban a Romániában még mindig érvényes derogációs időszakból keletkezett nyersáru-hiánynak tulajdonítható. Magyarán: ha Románia exportálni akar az EU-ba valamiféle tej- vagy húsipari terméket, az kizárólag az unióból származó alapanyagból készült lehet. A saját alapanyagát csak belső használatra dolgozhatja fel. Másrészt Romániának – nagyon érdekes módon – agrárium szempontból nem is jelent prioritást az uniós piac. Az itteni termelőknek sokkal fontosabb a történelminek számító arab meg ukrán piac, valamikor így voltak a magyarországi exportőrök az orosz piaccal. Így jut el például a romániai búza Egyiptomba, egy olyan helyre, ahol a magyarországi jóformán nincs is jelen.

– Azon túl, hogy nagyságrendileg az arab piacok konkurálják az uniós piacokat, igénytelenebbnek is nevezhetők?

– Ez esetben nem igényesség kérdése. Inkább az különbözteti meg a kettőt, hogy míg az európai államokban feldolgozott terméket vásárolnak, az arab országokban alapanyagra van igény.

– Bár a vegyesvállalatok révén a külföldiek romániai földvásárlására eddig is kínálkozott lehetőség, egy statisztika szerint aránylag kevés erdélyi föld került magyarországi beruházók tulajdonába. Létezik-e egy állami stratégia arra, hogy január elsejétől, amikor már magánszemélyek is vehetnek földet nálunk, Budapest támogassa az efféle befektetéseket?

– Van erre egy programunk, amelynek az a lényege, hogy ha valaki a földjét el szeretné adni, akkor egy olyan szerződést köthet a magyar állammal, melynek értelmében életjáradékot kap, ráadásul a terület is a tulajdonában marad élete végéig. Persze felmerül a kérdés, hogy mihez kezd a magyar állam egy olyan földdarabbal, ami teszem azt egy kis székely falu határában található? Nos egy olyan fiatalnak adhatja oda, akinek nincs földje, de szeretne gazdálkodni. 

– Mivel szinte visszafordíthatatlan az erdélyi magyar falvak elöregedési és elszegényedési folyamata, könnyen megeshet, hogy a magyar állam túlkínálattal találja szembe magát. Erre is felkészültek?

– Lehet, hogy az erdélyi falvak többsége kiöregedőben és elszegényedőben van, de meggyőződésem szerint ezt a földhöz való ragaszkodás ténye ellensúlyozhatja. Ez az erdélyi, de különösképpen a székelyföldi ember történelmi vonása. Ebből fakadóan tudjuk, hogy a magyar ember nem szívesen válik meg a földjétől. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a városi keretek telítődtek és egyre többen költöznek ki falura. Romániában is beindult egy természetes visszaáramlási folyamat. Aki munkahely- vagy lakáshiány miatt városon már nem találja a helyét, ám ugyanakkor fantáziát lát a mezőgazdaságban és ráébred arra, hogy az agrárium igencsak jó üzlet lehet, meg vagyok győződve, hogy visszatér a gyökereihez.

– Technikailag miként kivitelezhető az állam terve? Magyarán mi a teendője annak a megöregedett, megfáradt gazdának, aki már nem tudja művelni a földjét és nincs is kire hagyja?

– Miután a rendszer működőképessé válik, az atyafinak annyi dolga lesz, hogy megkeresse a majdani irodánkat, amelynek munkatársai a helyszínen felbecsülik a földet és előrukkolnak egy ajánlattal. Ha ez nem felel meg, próbálkozhat a szabadpiacon; ha igent mond, mint említettem, életjáradékot kap, és amíg meg nem hal, a föld az ő nevén marad és ő is használhatja.

– Erdőügyben is létezik egy hasonló stratégia?

– Van, azzal a kis különbséggel, hogy azt nem Budapest találta ki, hanem a székelyföldi önkormányzatok. Látván, hogy milyen ütemben fogynak az erdőterületek, a magyar államhoz fordultak segítségért. Ugyanis számos községháza rendelkezik saját erdővel, viszont képtelen azt menedzselni, de eladni sem szeretné. Szólnék egy pár szót a vízalapról is, ami egy nagyon új dolog, és egyelőre még kevesek által ismert lehetőség. Nem a folyókról vagy a tavakról van szó, hanem a többé-kevésbé kihasznált vagy akár kihasználatlan borvízforrásokról. Nem megengedett, hogy egy olyan híres ásványvíz, mint például a bibarcfalvi, akkor jusson csődbe, amikor Európa-szerte a borvizek a reneszánszukat élik.

– Felkészültek arra az esetleges diplomáciai háborúra, amit a földek felvásárlása, a közösségi erdőt megtartani szándékozó székelyföldi önkormányzatok megsegítése vagy az ásványvíz-palackozó üzemek támogatása kapcsán az amúgy is hisztériakeltő román nacionalista ki fog robbantani?

– Nem félünk ettől, ugyanis az uniós alapelvek egyértelműen támogatják a szabad tőkeáramlást, a szabad lakhely- és munkahelyválasztást. Ezt mindkét ország, Románia is, Magyarország is elfogadta, meghozta a maga földtörvényét, sőt azt is hozzátenném, hogy a románok a magyar jogszabály alapjaira építették a sajátjukat. Ha a román állam képes megvédeni a termőföldeket és az azt dolgozó gazdákat, nagyon jó. De, ha nem képes arra a bizonyos területre valamit is ajánlani, akkor szabad a piac és jöhet bárki – nem feltétlenül magyar, lehet az dán is vagy francia –, aki fel szeretné vásárolni.