Beszélni kellene a milliónyi sorstragédiáról is

Mindez pedig – legalábbis a háború gyors befejezését tekintve – semmilyen rövid forgatókönyvvel nem számol. Azt világosan látjuk, hogy a háború kellős közepén tartunk, és nem a kifelé vezető úton vagyunk. Ahogy javul az időjárás, a harcok még intenzívebbé válására lehet számítani, főleg ahogy szép lassan megérkeznek a frontra a nyugati harckocsik, esetleg a vadászgépek is. Ugyanakkor egy abszolút szubjektív megállapítást engedj meg nekem – amit reménynek is lehet nevezni –, ez abból is fakad, hogy mindig igyekszem derűsebben látni a helyzetet.

– Kíváncsivá tettél.

– Ha visszaemlékezünk tavaly februárra, ilyen totális háborúra kevesen számítottak; Kijev bombázásával kezdték az oroszok az Ukrajna elleni háborújukat. A politikusok, elemzők és a hétköznapi emberek is abból indultak ki, hogy várhatóan a Donbaszban, vagyis a Donyec-medencében újra kitör a háború – ami egyébként egy percre sem fejeződött be 2014 óta. Tehát amilyen hirtelenséggel és megjósolhatatlanul jött ez a totális háború, az én reményem pont ebből táplálkozik:

Hangsúlyozom, erre semmilyen reális magyarázat nincs, mindössze az én reményemből származik ez az okfejtés. Csak aztán ne járjunk úgy, mint a Coviddal, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt, és a koronavírust esetünkben felváltotta a háború. Nem kellene a háború után egy még pusztítóbb dolognak jönnie, és itt az atomfenyegetésre utalok. Erről egyébként szerencsére kevesebbet hallani, de Moszkva azért elrettentésként időről időre szóba hozza az atomarzenálját. Ez pedig már nemcsak Ukrajnát, hanem az egész világot érintené, és akkor belesodródnánk egy harmadik világégésbe.

– A reményed mégis áthajlott egyfajta borúlátásba… Székelyföldön is hírt kapunk a kényszerbesorozásokról, ezzel kapcsolatban arra kérlek, foglald össze a legfontosabb tudnivalókat. És ha már itt tartunk, mondj valamit az ukrajnai román ajkú kisebbségről is. Utóbbit azért kérem, mert a román állam nem nagyon szállít ilyen információkat.

– Az ukrajnai román katonákról, tehát a bukovinai és csernovici kisebbség helyzetéről én sem tudok sokat. Azt azonban valóban látjuk, hogy a sorozások megerősödtek, mert most tényleg szükség van friss tartalékerőre. Az elején, tehát még a háború kitörésekor nagyon sokakat mozgósítottak, meg hát a háború első hónapjaiban rengetegen önként jelentkeztek a toborzóirodákban, hogy fegyvert fogjanak. Akkor tehát tényleg elég hadra kész katona volt. Viszont ahogy múlt az idő, és nyilvánvalóvá vált, hogy jelentős veszteségeket szenvedtek az ukránok – még ha ezekről pontos számok nincsenek is, mert ez államtitoknak minősül –, az egy ideje jól érzékelhető, hogy számottevő veszteségek vannak.

De igaz ez az ország más pontjaira is; például minden nagyvárosban külön parcellákat hoztak létre a temetőkben, ahol számolatlanul sok a katonasír. Konkrétan magyar katonák kényszerbesorozását nem tudom megerősíteni, ugyanis nem figyelhető meg Kárpátalján, hogy szándékosan a magyar kisebbség köreiből soroznának be katonákat. Ilyen tehát nincs. Ami van: mindenkit, nemzetiségtől és származástól függetlenül válogatás nélkül visznek a frontra. Az utcán tehát nem azért állítanak meg, mert valaki ukrán, magyar, román vagy cigány nemzetiségű, hanem azért, mert katonaköteles.

– Mi a helyzet a kárpátaljai dandárral?

– Igen, ezzel a kérdéssel a magyarországi sajtó nagy terjedelemben foglalkozott. Nos, tudni kell, hogy ott sincsenek többségben magyar katonák, sőt, a tíz százalékos magyarságarányunkhoz képest a munkácsi dandárban nincs ezt az arányt meghaladó magyar katona. Ugyanakkor egyértelműen szeretném cáfolni az ukránok részéről a magyarság irányába nagyon gyakran megnyilvánuló kritikát, miszerint a magyarok kihúzzák magukat ebből a háborúból. Ez nem igaz:

A legelső kárpátaljai áldozat 2022 március elején egy magyar gyökerekkel rendelkező fiatalember, Kiss Sándor volt. Tehát még egyszer hangsúlyozom: a kényszersorozás minden nemzetiséget egyformán érint Kárpátalján és az ország más megyéiben, ahol kisebbségek élnek – legyenek akár lengyelek vagy románok.

– Kisebbségi létünkből adódóan engedj meg egy olyan kérdést, amit Magyarországon talán még senki nem tett fel neked. Az ukrajnai orosz közösség hogyan viseli a háborút?

– Induljunk ki onnan, hogy eleve nehézkes az ukrajnai orosz közösség meghatározása egy olyan oknál fogva, amit kívülről, akár Székelyföldről nézve nem könnyű megérteni. Ukrajnában tartózkodva tapasztalja azt az ember, hogy attól, hogy valaki orosz ajkú, az még nem jelenti azt, hogy az oroszokkal szimpatizál. Ez első hallásra ugye nagyon furcsa. Én, amikor békeidőben többször is a fővárosban, Kijevben jártam (és már akkor is ment a propaganda, hogy beszéljünk Ukrajnában ukránul – erre törvények is születtek), nagyon furcsálltam, hogy miközben kollégákhoz, taxishoz, boltban vagy bárhol ukránul szóltam, nekem tízből nyolcan oroszul válaszoltak. A legfurcsább mégsem ez volt, hanem az, hogy amikor mélyebben elkezdtünk beszélgetni, szinte minden esetben kiderült, hogy ők ukrán érzelműek és oroszellenesek.

Ezt nektek, és bárki másnak elsőre nehéz lehet megérteni, mivel ez ukrán identitási sajátosság. Mi több, azt is nehéz lehet megérteni, hogy a fronton a katona az agresszor nyelvét használja, mégis mélységesen gyűlöli az oroszokat. Egyfajta nyelvi és társadalmi skizofréniának tűnik. Nyilván nem azt állítom, hogy mindenkire ez érvényes, aki oroszul beszél, ugyanis nem könnyű megítélni, hogy az orosz nyelvet használó több milliónyi ukrán állampolgár közül kinek milyen az identitása. Mert az is kétségtelen tény, hogy a háború kitörésével az ukrán identitású, de oroszul beszélők döntő többsége igyekezett eljönni a keleti régiókból. Akik Kelet-Ukrajnában maradtak, azok azt mondják, hogy nekik jó az orosz világ is, csak épp békében éljenek. Most azonban az látszik, hogy az ukrán állam célja, hogy a nemzeti identitás kifejezése visszatükröződjön a nyelvhasználatban is. Ezt törvénykezéssel teszik meg, ami viszont nem biztos, hogy szerencsés, sőt néha kontraproduktív tud lenni. Inkább időre lenne szükség.

Úgyhogy én az emberáldozatot emelném ki, ami ebben a háborúban döbbenetes. És akkor még nem beszéltünk arról a több százezres – de inkább milliós – nagyságrendű ukrajnairól, aki egyik napról a másikra mindenét elvesztette és földönfutóvá vált a pusztítás miatt. A milliónyi sorstragédiáról vajmi keveset beszélünk, inkább a vadászgépekről, a tankokról, a katonai frontvonalakról. Számomra minden háború megbocsáthatatlan.