"Én vagyok a hangulatfelelős"

– A darabban Irina Bikulinát alakítod, és a színpad fölött három méterrel, énekelve sétálsz egy gerendán. Nincs tériszonyod?

– Először, amikor próbán átgyalogoltam a lécen, remegett mindenem. Főleg, hogy akkor még elég durván csapkodtak, dörömböltek alattam a díszlet falán a színészek. Amikor le kellett guggolnom, elhatároztam, hogy innen aztán egy tapodtat sem tovább. Idővel megszokja az ember, ki kell tűzni egy képzeletbeli pontot magad elé, és afelé haladni magabiztosan.

– A Dr. Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola végzős diákja vagy, tehát a színház mellett még iskolába is kellett járnod. Hogyan élted meg – vagy inkább túl – a próbafolyamatot?

– Először úgy volt, hogy bementem egy próbára, Árpi (Tóth Árpád, a rendező – szerző megj.) elmondta, mikor kell énekelnem, bár akkor még nem voltak meg a dalok. Ezek után én is megtanultam az énekeket, időközben a színészek is próbálták a darabot, aztán volt négy-öt közös próbánk. Nem kimondottan az én iskolai programomhoz igazodtak a próbák, de végül szerencsésen alakult, mert pénteken délután, majd szombaton és vasárnap került rájuk sor. A szerdai előadás miatt azonban már el kellett kérezkednem tanáraimtól. Szerencsés vagyok, mert az osztályfőnököm magyar szakos tanárnő és nagyon szereti a színházat, ezért elengedett.

– Hogyan tanultad meg a meglehetősen nehéz ritmusú és szövegű dalokat?

– Én Tóth Árpitól kaptam a dalokat, aki a maga részéről egy zeneszerzőtől kérte azokat. Kottákból és mp3-as hangfelvételekből dolgoztam Faluvégi Krisztina segítségével. Eredeti formájukban a dalok, nevezzük úgy, „érdekesek”. Mondtam is, hogy ha így kell énekelnem, a közönség végigröhögi a darabot. A zeneszámok hangulatát végül teljesen átalakítottuk Krisztina segítségével, a gyorsabb ritmusú dalokat is lassan énekeltem.

– Te vagy a Nő a címbeli kérdésben. Találó a szerep?

– Árpi nem a szexuális értelmezésben akarja bemutatni a nőt, éppen ellenkezőleg. Irina a tisztaságot, az elérhetetlenséget jelképezi, hisz a három szereplő, a három férfi egyikének sem sikerült megfognia őt, szerelmük nem teljesedhetett be. Éppen ezért van ez így megálmodva, hogy én egy egészen más síkon mozgok. A kék fény, a darab elején becsukódó ajtó is mind azt jelzi, hogy Irina nem tartozik az ábrándozó férfiak valóságához. És annak ellenére, hogy a szereplő meglehetősen sok férfival „kicsesz”, mégis angyali jelenségként látható a darabban.

– Irina szimpatikus?

– Ebben a darabban csak énekelek, valamelyest passzív szereplő vagyok. De a hősnő figurája mindenképpen szimpatikus, szerintem el is tudnám játszani. A szerepekkel, a figurákkal általában elég jól tudok azonosulni. Ebben a feldolgozásban én vagyok a hangulatfelelős, tehát sok tud bukni az éneken is.

– Hogyan éled meg most, tizenévesen a színészkedést?

– A Vitéz lelkeknél is eléggé sűrű volt a programom, sokat kellett pörögnöm. Most, amikor két-két előadásunk volt egymás után, éreztem, hogy lehet, nem is ezt akarom. Aztán amikor vége van az előadásnak, olyan jó, mert mosolyognak az emberek, és tetszik az alakításod. Az remek érzés. Fel tud tölteni az egész élmény, annak ellenére is, hogy például a bemutatót lázasan csináltam végig. A taps közben mégis azt érzem, hogy igen, ez tetszik, kárpótol minden előzetes szorongásért vagy fizikai kellemetlenségért.

– Mikor kezdtél színészkedni?

– Szüleim és a rokonság is mesélte, hogy már kiskoromban szerettem szerepelni, soha nem kellett kérlelni, hogy verset mondjak vagy énekeljek. Sok minden akartam lenni kiskoromban, elárusító, kozmetikus, állatorvos, aztán hetedik osztályos voltam, amikor az UFF által szervezett ügyességi, tehetségkutató versenyre beneveztem. Négyen-öten szerepeltünk a darabban, melyet én rendeztem. Az előadásnak karácsonyi témája kellett legyen, így a teremtéstörténetet dolgoztam fel. A produkció meglepően jó fogadtatásban részesült, akkor éreztem először, hogy valami hasonlóval szeretnék foglalkozni. A suliban továbbra is próbálkoztam rendezéssel, ezeknek is mind jó visszacsengéseik voltak. Kilencedikben kezdtem játszadozni a gondolattal, hogy milyen lenne színészi pályára lépni. Akkor azonban annak még nem voltam tudatában, hogy ez milyen életforma, és milyen veszélyei vannak. Most a My Fair Ladyben kaptam komolyabb szerepet, lényegében főszerepet, akkor éreztem, hogy az egész olyan jólesik. Az első fellépéskor rettenetesen remegtem a függöny mögött, aztán amikor kiálltam a vakító reflektorfénybe, megnyugodtam.

– Mi vonz ebben a szakmában, hivatásban?

– Nagyon vagány más valakit játszani, más figura bőrébe bújni, hogy az emberek azt hiszik, ismernek, de te mindig másabb jelmezbe öltözhetsz. Érdekes az is, hogy amikor az ember leszáll a színpadról, az a hangulat, a szereplő jellemzői még valamennyit kísérik. Sokszor hallottam színészektől, hogy a függöny leengedése után is ugyanazt a beszédstílust, mozgásvilágot használják, mint a figura, akit eljátszottak. Számomra az a legkellemesebb, ha végre önmagam lehetek. Ugyanakkor az alázatot is elengedhetetlennek tartom ebben a szakmában, hisz nem arról van szó, hogy én ki vagyok. Egyformák vagyunk, emberek vagyunk mind. Nem vagyok különb senkinél azért, mert engem a színpadon is látni.

– Véleményed szerint színésznek születni kell?

– Nyilván a tehetség elengedhetetlen, de nagyon fontos az érdeklődés és az akarat. Bizonyos mértékben lehet színésznek születni, de nem szabad azon a szinten leragadni, fejlődni kell, és lehet is, ha az ember kihívásokat állít maga elé.

Tizenkét éve a Pallóban tanulok, képzőművészeti szakon, főszakom a grafika, és ezt is szeretem. Viszont színészkedés nélkül már nem tudnám elképzelni az életemet. Megfordult a fejemben, hogy mégse legyek távol a színháztól, próbálkozhatnék díszlet- vagy jelmeztervezéssel. De tudom, hogy nagyon rosszul esne, ha csak nézni tudnám a színészeket, amint játszanak a színpadon. Mostani terveim szerint a színiegyetem mellett pedagógiát is szeretnék tanulni, hogy a színészet mellett taníthassak rajzot. Sajnos olyan világot élünk, hogy nem lehet csak a színészkedésből megélni.

– Milyen szerepeket játszol el legszívesebben?

– Nagyon szeretem az erőteljes karaktereket. Figyeltem önmagamon: annak ellenére, hogy nem vagyok egy utálkozó, dühöngő valaki, az ilyen szerepeket sokkal szívesebben játszom. Persze a színész azért színész, mert a másik pólust is el tudja játszani, de minidig érdekesebb negatív figurákat alakítani. A My Fair Ladyben például a virágárus lányt játszottam, aki a darab elején meglehetősen parasztos, krákog és csúnyán beszél, a darab végére viszont már kikupálódik, igazi dámává válik. Ebben az esetben is az első részt, az egyszerű, nevetséges lányt sokkal érdekesebb volt játszani.

– Voltak kételyeid a De mi lett a nővel? bemutatója előtt?

– A bemutató előtt nagyon féltem, hogy az emberek nem fognak majd elhallgatni, amikor én kezdek énekelni. A rendező biztatott, hogy nincs miért aggódnom, de nem tudtam elhinni, hogy rám fognak figyelni. Aztán a bemutató estéjén, láss csodát, előbb elhalkult a beszélgetés, majd mindenki hallgatta, ahogyan éneklek. Elképesztő érzés volt. Attól is rettegtem, hogy a nagy térben el fog veszni a hangom, mert a próbákon mindig olyan tompán szólt. Aztán az első előadáson valami történt, és valósággal körülölelt a hang.

– Legközelebb milyen darabban láthatunk?

– A Hegedűs a háztetőnt adjuk majd elő a Vitéz lelkekkel, abban szellem leszek. A felvételire is szeretnék egy egyéni műsort összeállítani repertoáromból, verseket, monológokat, dalokat, amely remélhetőleg február-márciusra el is készül. Az előadás olyan kis kedveske, a párkapcsolatokról fog szólni.