Kagylószék és szódásszifon

– Számunkra (még) ismerős, de mégis izgalmas tárgyú kiállítást hoztak Csíkszeredába. 

– A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumnak hét éve van egy kutatási programja, ami alapvetően a második világháború utáni lakáskultúrát, életmódot kutatja. Ezt több ok miatt is fontos. Egyrészt egy olyan periódusról van szó, ami ma még az élő generációkon keresztül jól gyűjthető, viszont azt is látjuk, hogy ennek a korszaknak a tárgyi világa sokkal gyorsabban pusztul Magyarországon, mint mondjuk a két világháború közötti tárgyi anyag. Minőségében is gyengébbek, és úgy tekintenek rá, hogy kevesebb az értéke. Másrészt azt látjuk, hogy a fiatalabb generációk számára a 19. század, vagy a 20. század eleje nagyon távoli múltnak tekinthető és szükség van számukra olyan kapaszkodópontokra a múzeumi kiállításokban, amiben ők is megtalálják azt, amit úgy hívunk, hogy aha-élmény. Még van kötődésük ehhez a tárgyi kultúrához. Nagyon jó időben lehet ezt most még megfogni és ahhoz, hogy a mai változásokat értsük, ugyanúgy látni kell a parasztságnak az átalakulását és a háború utáni életmódtörténetet. Ezért gondoljuk azt, hogy ez egy olyan hiánypótló kutatási téma, amit nem lehet elodázni, nem lehet vele várni.

– A kiállítás a tárgyak világán keresztül a 20. századi magyar falu társadalmi átalakulására is rávilágít. Mi jellemző lakáskultúra szempontjából a kiállításon is bemutatott időszakra?

– Egyrészt az, hogy több periódusból áll. A háború utáni időszak szinte évtizedenként változó kulturális, dizájn és életmódbeli változásokat hozott. A háború után még van egyfajta reménykedés, hogy az a paraszti életforma tovább él, amit aztán a kommunista ideológia teljesen szétzúz. A bútorgyártásban éppen azzal, hogy a korábbi bútorgyárakat államosítják, egy egységes bútorvállalat jön létre Magyarországon. Míg a húszas-harmincas években több mint négyszáz különböző típusú bútort gyártottak Magyarországon, ez az ötvenes évek elején három-négyre redukálódott. Ugyanakkor van egy erős elszegényedés, jön a beszolgáltatási rendszer, aztán majd a téeszesítésnek a hatása, azaz elveszik a mindennapi megélhetés alapját, a földet. Az új bútorok vásárlására nincs se igény, se lehetőség, azaz nincs anyagi erőforrás és a kínálat is kicsi. Aztán a hatvanas évek végén, ami Magyarországon az 1968-as gazdasági reformhoz is köthető, változik a helyzet. Addigra beérik a téeszesítésnek az az eleme, amit háztájinak hívnak, vagyis, hogy a szövetkezeti munka mellett félholdas, egyholdas kis földeken mégiscsak lehet saját gazdálkodást folytatni. És ennek a bevétele felhalmozódást, plusz pénzt jelent. És míg korábban ezt állatba és földbe forgatták vissza, ez ebben az időszakban lehetetlen. Megjelennek azok a státuszszimbólumok, amikbe ezt a pénzt be lehet forgatni: nagy házat építenek, új bútort, kocsit vásárolnak. Bár míg egy autóra 5-6 évet kellett várni, a bútor  azonnal beszerezhető, látványos dolog volt. Ugyanebben az időszakban a korábbi, az ötvenes években centralizált bútorgyártás egy picit decentralizálódik, ami azt jelenti, hogy a nagy bútorgyáraknak önálló tervezőrészlege lesz és ezért picit nagyobb lesz a választék. És ez az az időszak, amikor – a kiállítás címében is benne levő – típusbútor elterjed.

– Mi volt a típusbútor lényege?

– Ha nem volt annyi pénze valakinek, hogy a teljes bútoregyüttest megvegye, akkor csak egy-két elemet vett meg, és biztos, hogy két évvel később ugyanabban a minőségben, ugyanabban a színben, viszonylag jó áron hozzájutott a bútorcsalád többi darabjához. Magyarországon olyan emblematikus bútorok jönnek elő, mint a Gábriel szék, ami az első típusbútor, a kagylófotel, a kagylószék, a Kanizsa bútorcsalád a bútoregyüttese, és ezeket milliós példányszámban gyártják. A hatvanas, hetvenes években a magyar lakáskultúra egységesül és egyforma lesz. Már nem feltétlenül jelenik meg a falu és a város közti különbség, hanem sokkal inkább a módos, vagy a kevésbé módos. Ebben az időszakban román, szovjet és csehszlovák bútorok is vannak a magyar piacon, ezek stílusában nincs nagy különbség. Egy nagyon egységes szocialista bútortípus, dizájn jön létre. Ugyanekkor az építészetben is nagy változás következik be, a magyarországi falvakban megjelennek a kockaházak. Ezeknek a 10x10-es, sátortetős, egységes lakóházaknak a megépítése magával hozza azt, hogy a régi bútorokat már nem igénylik, vagy csak részben. A tiszta szobába mindenképp új bútor kerül. Megjelenik például az, hogy nászajándékba teljes bútoregyüttest kapnak.

– A kiállítás második felében a lakótér használatának változását mutatják be.

– A kockaházhoz kapcsolódva azt mutatjuk meg, hogy új helységek is megjelennek, amelyek korábban nem voltak a falusi lakásokban: a fürdőszoba és a gyerekszoba. Ez egyrészt új tárgyakat jelent, másrészt pedig a gyerekszoba az individualizálódásnak nagyon fontos szimbóluma. De ugyanúgy a hagyományos helységekben, mint a konyha is megjelennek az új tárgyak. Részben az alumínium, az alpakka, a kávéfőzők, vagy a – mint a kiállítás egyik szimbóluma – a szódásszifon, ami meghatározója lesz a lakásbelsőnek. Nagyon érdekes a korábbi tisztaszoba átalakulása, mert a kockaházakban is megmarad, csak más a funkciója. És ez a váltás a hatvanas évek végén, a televízió megjelenésével következik be. És ezáltal a tisztaszoba, ahová bekerül a televízió, mindennapi használatba kerül. Eleinte még, amikor nincs mindenkinek televíziója, összejárnak a szomszédok, viszik a székeket, van, ahol pénzért, van, ahol ingyen mehetnek és akár a táncdalfesztivál, vagy a labdarúgó meccsek, közösségi események lesznek. A korábbi kukoricafosztásnak, tollfosztásnak,  a közösségi munkáknak a helyét és szerepét átveszi a televíziózás. Ugyanakkor ezeknek a hagyományos munkáknak az eltűnésével szabadidő keletkezik és ennek az időnek a legfontosabb eszköze az a televízió-nézés lesz.

– Nemcsak bútorokat, hanem egyéb lakáskiegészítőket is felvonultatnak.

– Míg a hatvanas éveket a gulyáskommunizmusnak hívjuk, mert a jóllakáson volt a lényeg, a hetvenes években a felhalmozásban a tárgyakra helyeződik a hangsúly, ezt hívjuk fridzsiderszocializmusnak. Ekkor jelenik meg a hűtőszekrény és azok a technikai eszközök, amelyek a hetvenes, nyolcvanas években a mindennapi használatba kerülnek. Státuszszimbólumnak számít a Zsolnai-készlet, a színes tévé, a lemezjátszó, hogy milyen kép kerül a falra. A nippek is ekkor terjednek el Magyarországon, a falusi háztartásokban is. Míg korábban a népművészet a használati tárgyakban jelent meg, ebben az időszakban már a falusi lakáskultúrában is a dísztárgyként jelenik meg. Ez a tárgyi felhalmozás odáig elmegy, hogy a nyolcvanas években a külföldre nagy ritkán kijutó magyarok az illatos szappantól a sörös dobozig, konyakos üvegig mindent kiraknak a szekrény tetejére. És ennek a hagyománya a mai napig megfigyelhető, ez egyfajta, a mában is megjelenő tárgyi anyagot jelent.