György Ottilia: Ennek a munkának a főzés részét szeretem inkább

– Közgazdaságtant végzett, jelenleg a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen oktat, nemrégiben pedig az Erdélyi Konyha gasztronómiai lap főszerkesztője lett. Miként vezetett az út a közgazdaságtantól a gasztronómiáig és a gasztroblog elindításáig?

– Tulajdonképpen 2008-ban gyereknevelésen voltam, amikor elkezdtem a blogot készíteni. Kicsit az unalom is vett rá, meg az, hogy kitöltsem a napjaimat, mert ilyen aktívabb típus vagyok, szeretek mindig valamivel foglalkozni. Másrészt pedig az volt az indító érv, hogy nagyon sok gasztroblogot nézegettem, szerettem főzni, vonzott a sütés-főzés, és igazából rájöttem, hogy nem nagyon van Romániában még ilyen típusú blog. Gondoltam, készítek egyet, de az elején csak saját használatra indítottam el. Az volt a cél, hogy összeírjam a kedvenc recepteket, hogy ne kelljen keresgéljem máshonnan, vagy mindig előkeressem. Aztán egy idő után az ismerősök is, amikor megkeresték és megnézték a blogot, bátorítottak, hogy ez jó dolog, folytassam. Ezek a visszajelzések vezettek ahhoz, hogy akkor igenis csináljam hosszú távon ezt a dolgot. Aztán nemrégiben megkeresett a Székelyhon.ro, hogy szeretne velem együttműködni, és nekem is tetszett az ötlet. A Csíki Hírlapban való jelenlétemnek már van előzménye, ugyanis karácsonykor és szilveszterkor is én ajánlhattam a menüket. Örvendek ennek is, és bár az Erdélyi Konyhánál már másfél éve művelem ezt a dolgot, nem tartom magam újságírónak. Ennek az egész munkának a főzés részét szeretem inkább.

– Hogyan születnek a receptjei? Ön kísérletezi ki, vagy a nagymama receptes könyvében olvassa, majd átvariálja?

– Változó. Egyre több az a recept, amely nincs leírva valahol. Eleinte nem így volt, inkább máshonnan származtak a receptek, az úgymond bevált receptekre alapoztam. Most már sok helyen olvasok sokféle ötletet, és én is összeállítom a saját kreációmat, több ötletből hozok ki egy receptet. De vannak nagymamareceptek is. Most például egy ideje törekszem arra is, hogy régi recepteket megnézzek és régi szakácskönyvekből érdekes receptek alapján főzzek, amiket az idősebbek talán ismernek, de a fiatalabb generáció nem nagyon találkozott még ilyenekkel. Ez a kettő érdekel: a régi receptek és az, hogy az új típusú receptekből én találjak ki kombinációkat.

– Két gyerek édesanyja, közben dolgozik, főz, leírja, blogot vezet. Hogy van idő minderre?

– Ez az a kérdés, amire egyre inkább nem tudok válaszolni, gyakran megkérdezik ismerősök is, de időnként én sem tudom, hogy fér bele mindez az életembe. Az tény, hogy mindig túltervezem a napjaimat, és ha nem tudom befejezni, akkor utána ideges vagyok. Hogy például a blog vezetése hogyan fér bele az időmbe? Valószínűleg az van, hogy mindenki saját maga eldönti, mire szán időt, mi neki a prioritás. Én igazából nem nagyon járok el sehová, tényleg minimális az az idő, amit szórakozással töltök. Nem biztos, hogy ez a jó út. De döntően azért van időm ezekre a dolgokra, mert sok más programról lemondok. Valahogy ez egy olyan dolog, hogy amikor elindulsz és benne vagy, visz az ár, és vagy az van, hogy leállsz és abbahagyod, vagy pedig csinálod tovább. Én most pillanatnyilag így érzem.

A hírlapos felkérésnél is mérlegeltem, hogy nekem végül is teher-e, vagy tudom-e majd csinálni. De azt mondtam, hogy amíg tudom, írom. A blog pedig nem jelent plusz megterhelést, és örültem annak, hogy bekerülhettem a Székelyhonhoz. Egyrészt nagyon jólesett, hogy engem kerestek meg, mert most már elég sok az erdélyi gasztroblog, nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel foglalkozik. Mindenképp egy pozitív dolog. Ha a régi blogom statisztikáit megnézzük, akkor látszik, hogy többnyire magyarországi látogatóim voltak eddig, így a Székelyhonon keresztül remélem, hogy a székelyföldi olvasók is megismernek, és a helyi látogatottságom növekszik a blogon. Mindenképp egy plusz, emiatt is örvendek, hogy bekerülhettem, sok pozitív oldala van, és remélem, hogy a Székelyhonnak is egy pozitívum, hogy engem választott ki. Valahogy egyfajta versenyként képzelem ezt a blogvilágot is. Időnként úgy érzem, hogy emiatt nem tudok leállni. Igaz, próbálom, hogy továbbra is hobbiként maradjon meg, ne valamilyen kötelező tevékenység legyen, mert blog ide vagy oda, ez azért nagyon fontos. Mert amit kötelességből teszünk, nem lehet olyan lelkesen végezni, még ha nagyon akarod, akkor sem.