Egy forradalmár álmodozó próbálkozása a színpadon
Madarász Viktor: Petőfi halála, 1875; A forradalom költője előbb statisztált, jegyet szedett, majd verseiben a színpadnál is nagyobb közönséghez szólt. Forrás: Wikipédia
Díszletet cipelt, jegyet szedett, statisztált: mielőtt a nemzet költőjévé vált volna, Petőfi Sándor vándorszínészként járta a vidéket. Szenvedélyes, küzdelmes, olykor megalázó út volt ez, amely végül a költészet felé terelte őt – örökre.
Nagy Lilla
2025. július 31., 16:102025. július 31., 16:10
2025. július 31., 16:202025. július 31., 16:20
Petőfi Sándort ma a nemzeti költészetünk lánglelkű hősének ismerjük, aki verseiben népet, szabadságot, hazát énekelt meg, s végül egy forradalom viharos forgatagában veszett nyoma. De talán kevesebben tudják, hogy életének egyik legkalandosabb korszaka a színpadhoz kötötte – nem mint költőt vagy drámaírót, hanem mint színészt. Olyan szerep volt ez az életében, amelyért szenvedéllyel küzdött, de amely végül nem neki való díszletnek bizonyult. Petőfi halálának július 31-i évfordulóján ezúttal a színpadon botladozó, álmodozó ifjút idézzük meg – azt, aki végül a történelem színpadán talált főszerepet. Írásunk alapjául Ferenczi Zoltán Petőfi életrajza, Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című művének Petőfire vonatkozó részei, valamint B. Kádár Zsuzsanna és Nagy Péter Tibor Az 1929–31-es színművészeti lexikon adatbázisának adatai szolgáltak.
Egy ifjú lelkesedése a színházért
Petőfi már tizenöt éves diákként szerelmes lett – nem csupán egy Borcsa nevű színésznőbe, hanem a színpad fülledt világába is. Egy aszódi színtársulat előadásai lángra lobbantották a lelkét: úgy érezte, neki ott a helye, a fények mögött, a szerepek bőrében. Apai átok és anyai könny sem tántoríthatta volna el – legalábbis akkor még így gondolta. Az első akadály rögtön érkezett: iskolai bizonyítványt kértek tőle a társulatnál, ő pedig tanárától próbált szerezni egyet. Ám a tanár nem partner volt, hanem áruló – levelet írt az apának, aki dühödten érkezett, hogy kiszakítsa fiát a „pokol örvényéből”.
De amit az apa tilt, azt a fiú még inkább akarja. Petőfi gyalog ment el Pestre, hogy a Nemzeti Színház statisztája lehessen – álnéven, Rónai néven vállalt szerepeket.
De ő boldog volt, mert a színház falain belül lehetett. Hét hónapig élte ezt az életet, mielőtt újra „megmentette” őt apja, s a vándorszínészet első korszaka véget ért.
A „színészsöpredék” között
De Petőfi nem adta fel. Katonai kitérő után újra próbálkozott: Karcagon, Ozorán, Cece községben, Sárbogárdon, Mohácson – egyre kisebb és szegényesebb társulatoknál. Néha Rónai, máskor Borostyán vagy Sajó néven játszott, vagy inkább szolgált, díszleteket cipelt, színlapot írt, jegyet szedett, kortinát húzott, lámpát töltött.
Volt, hogy ruhadarabjait eladta, hogy színházjegyre legyen pénze, vagy éppen megalázó segédmunkákból próbált néhány krajcárt kisajtolni. Egyetlen valódi örömét akkor élte, amikor a szekszárdi Augusz Antal egy ezüst tallérral jutalmazta a színlapkézbesítését. Ez elég volt ahhoz, hogy továbbálljon.
Petőfi a színház világából merített emberismeretet, ritmust és nyelvi érzéket – mindazt, ami költészetét is formálta
A kis társulatokban, amelyekhez csatlakozott, sehol sem várt rá igazi művészi közeg. Egyik levelében így kesergett: „ez a színészsöpredék... majdnem merőben lelketlen fajankókból áll, akiknek a művészet fenségéről még csak fogalmuk sincs!” Petőfit nem csupán a nélkülözés bántotta, hanem az is, hogy álmait körülvette a középszerűség.
A közönség és a kard
Amikor Fehérvárra került, a színházi társulatban – barátja, Szuper Károly segítségével – végre kapott egy kis szerepet. A Párisi naplopó című vígjáték második inasát játszotta, akinek csak néhány szava volt: egy kis tiltakozás, egy felkacagás, és némi kóbor szöveg. Petőfi mégis úgy érezte: ez az ő pillanata. Az Első szerepem című versében meg is írta a nevetésbe csomagolt keserűséget: „pályámon óh, úgyis tudom / leend sok sírni még.”
Olykor egy barátnál, Szupernél melegedett, másszor a színpad mögötti öltöző lett az otthona. De közben verseket írt, másolt, fordított – Shakespeare-t olvasott eredetiben, és még a rendező kiejtését is javítgatta, ha idegen szavakat mondott hibásan. Lassan-lassan egy másik pálya körvonalazódott: a költőé.
Ám a színészi ambíció még lobbogott. Még akkor is, amikor egy felejthetetlen estén a Griselda című darabban statisztálva, kard híján bunkósbotot dugott a kardtartójába. A közönség soraiban először csak mosoly, aztán nevetés, majd általános derültség lett úrrá. A játék majdnem félbeszakadt. A rendező tombolt. Petőfit megbüntették – 5 forintra –, de az igazgató végül elengedte a bírságot.
Hiányzott belőle az a fajta alázat és gyakorlatiasság, amelyre a vándorszínészi lét rákényszerítette volna. Emellett túl erősen élt benne az elvont, idealista kép a művészetről, a „szent színpadról”, ahol magas eszmék és nemes érzések szolgálják a néző lelki felemelkedését. A valóság viszont más volt: fagyos öltözők, pár krajcárért eljátszott vígjátékok, egymást hátba szúró színésztársak.
„Első szerepem” – Petőfi színpadi pályafutása során alig kapott komolyabb szerepeket, de minden lehetőséget szent pillanatként élt meg
Fotó: Forrás: Wikipédia
Egy ponton túl Petőfi számára a színház nem maradhatott több, mint eszköz és tapasztalat. A valódi hivatása nem a színpad, hanem a papír volt. A színházban megtanulta az emberi gyarlóság arcait, a karakterformálás belső logikáját, a nyelv ritmusát, a kimondott szó súlyát – s ezeket a tanulságokat verseibe vitte tovább. Ezekben az években is születtek a legelső, még tapogatózó, de már erős hangú költeményei.
Az 1843-as év végén végleg szakított vele, és Debrecenben, majd Pesten a költészet útját kezdte járni. Első verseskötete hamarosan megjelent, s ezzel új élet nyílt számára – az, amelyben már valóban a „nemzet színpadára” léphetett.
Az eljátszott és megélt szerepek
A Petőfi-színész alakja így a magyar irodalomtörténet egyik legemberibb fejezete: egy fiatalember, aki a saját vágyait, álmait hajszolva, meg nem alkuvó szenvedéllyel vetette bele magát egy olyan világba, amely nem fogadta be őt teljesen. Színész akart lenni, és miközben kudarcot vallott, megtalálta önmagát. Aki a saját életével játszott, végül a nemzet költőjeként írta be nevét a történelembe.
Ez a történet nemcsak arról szól, hogy valaki honnan indult – hanem arról is, hogy az álmaink néha nem ott teljesednek ki, ahol először keressük őket.
CsíkszékEzek is érdekelhetik
Székelyhon
Németh Zsolt: Orbán Viktorral megállapodtam
A rovat további cikkei
Az életmentés nehéz, de gyönyörű hivatás | Mesterségem címere
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Az életmentés nehéz, de gyönyörű hivatás | Mesterségem címere
Múzeumi sztorik: egy gyerekszoba retró kincsei a 80-as évekből
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Múzeumi sztorik: egy gyerekszoba retró kincsei a 80-as évekből
Románia következő elnöke: társadalmi látlelet és személyes vallomás
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Románia következő elnöke: társadalmi látlelet és személyes vallomás
Az arc mögött nincs algoritmus – Daniel Brici és a hiperrealizmus védelmében
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Az arc mögött nincs algoritmus – Daniel Brici és a hiperrealizmus védelmében
Életünk utolsó hét perce, avagy hogyan vált az Eufória egy véget nem érő lázálommá
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Életünk utolsó hét perce, avagy hogyan vált az Eufória egy véget nem érő lázálommá
A hársfából születő Napbaöltözött Asszony regénybe szőtt története
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
A hársfából születő Napbaöltözött Asszony regénybe szőtt története
Megfejteni a talányt: Lány zöld almával
Rusz Lívia (1930–2020) az erdélyi képregény talán első igazán ismert alakja, a mai napig közkedvelt Csipike figurájának (képi) megteremtője, akiről kevésbé köztudott, hogy a festészetben is jelentőset alkotott.
Megfejteni a talányt: Lány zöld almával
Tupír, hajlakk, laza hullámok – így alakult át a menyasszonyi frizuradivat az elmúlt évtizedekben
A hatalmas kontyoktól és lakkozott hullámoktól hosszú út vezetett a mai könnyed, természetes menyasszonyi frizurákig. Császár Edith mesterfodrász szerint a modern menyasszony már önmagát szeretné látni a tükörben az esküvő napján is.
Tupír, hajlakk, laza hullámok – így alakult át a menyasszonyi frizuradivat az elmúlt évtizedekben
Szedres-ordás pite
Az évnek ebben az időszakában igazán csábító a friss orda a piacon. Ha szeretjük az ordát és a pite jellegű süteményeket, ezt mindenképp próbáljuk ki. A fagyasztott gyümölcsnek pedig fogynia kell, mert lassan jön a friss.
Szedres-ordás pite
Lehajolni a mezei szegfűgombához, nyújtózkodni a fenyőrügyért
Az átmeneti koranyári időszakban illatos mezei szegfűgombát gyűjthetünk, ha kiadós eső után gombásznánk a közeli legelőkön. A lucfenyő és más fenyőfélék is elkezdték már a friss hajtásaikat nevelni, desszerteket és szirupot is készíthetünk belőlük.
Lehajolni a mezei szegfűgombához, nyújtózkodni a fenyőrügyért
Látogatottsági adatokMédiatér
Médiatér alkalmazás
Rádió GaGa alkalmazás
Minden jog fenntartva!
szóljon hozzá!