Egy forradalmár álmodozó próbálkozása a színpadon

De ő boldog volt, mert a színház falain belül lehetett. Hét hónapig élte ezt az életet, mielőtt újra „megmentette” őt apja, s a vándorszínészet első korszaka véget ért.

A „színészsöpredék” között

De Petőfi nem adta fel. Katonai kitérő után újra próbálkozott: Karcagon, Ozorán, Cece községben, Sárbogárdon, Mohácson – egyre kisebb és szegényesebb társulatoknál. Néha Rónai, máskor Borostyán vagy Sajó néven játszott, vagy inkább szolgált, díszleteket cipelt, színlapot írt, jegyet szedett, kortinát húzott, lámpát töltött.

Volt, hogy ruhadarabjait eladta, hogy színházjegyre legyen pénze, vagy éppen megalázó segédmunkákból próbált néhány krajcárt kisajtolni. Egyetlen valódi örömét akkor élte, amikor a szekszárdi Augusz Antal egy ezüst tallérral jutalmazta a színlapkézbesítését. Ez elég volt ahhoz, hogy továbbálljon.

Olykor egy barátnál, Szupernél melegedett, másszor a színpad mögötti öltöző lett az otthona. De közben verseket írt, másolt, fordított – Shakespeare-t olvasott eredetiben, és még a rendező kiejtését is javítgatta, ha idegen szavakat mondott hibásan. Lassan-lassan egy másik pálya körvonalazódott: a költőé.

Ám a színészi ambíció még lobbogott. Még akkor is, amikor egy felejthetetlen estén a Griselda című darabban statisztálva, kard híján bunkósbotot dugott a kardtartójába. A közönség soraiban először csak mosoly, aztán nevetés, majd általános derültség lett úrrá. A játék majdnem félbeszakadt. A rendező tombolt. Petőfit megbüntették – 5 forintra –, de az igazgató végül elengedte a bírságot.

Hiányzott belőle az a fajta alázat és gyakorlatiasság, amelyre a vándorszínészi lét rákényszerítette volna. Emellett túl erősen élt benne az elvont, idealista kép a művészetről, a „szent színpadról”, ahol magas eszmék és nemes érzések szolgálják a néző lelki felemelkedését. A valóság viszont más volt: fagyos öltözők, pár krajcárért eljátszott vígjátékok, egymást hátba szúró színésztársak.

Az 1843-as év végén végleg szakított vele, és Debrecenben, majd Pesten a költészet útját kezdte járni. Első verseskötete hamarosan megjelent, s ezzel új élet nyílt számára – az, amelyben már valóban a „nemzet színpadára” léphetett.

Az eljátszott és megélt szerepek

A Petőfi-színész alakja így a magyar irodalomtörténet egyik legemberibb fejezete: egy fiatalember, aki a saját vágyait, álmait hajszolva, meg nem alkuvó szenvedéllyel vetette bele magát egy olyan világba, amely nem fogadta be őt teljesen. Színész akart lenni, és miközben kudarcot vallott, megtalálta önmagát. Aki a saját életével játszott, végül a nemzet költőjeként írta be nevét a történelembe.

Ez a történet nemcsak arról szól, hogy valaki honnan indult – hanem arról is, hogy az álmaink néha nem ott teljesednek ki, ahol először keressük őket.