Dió, alma, csoda – a karácsony egyszerűsége

Az ünnepi porcelán évi egyszeri alkalommal került elő a kredenc mélyéről, ahogyan a hímzett, csipkés abrosz is, amelyet máskor „kár lett volna” használni. Ezeknek a tárgyaknak súlya volt: nemcsak anyagi, hanem érzelmi értéke is. A menü nem különbözött lényegesen egy vasárnapi ebédtől, de nem is kellett. Mert volt dió, alma, és néha narancs is. Ezek jelentették a gyerekkori karácsony csúcspontját, az ünnep ízét. Az egykori karácsonyok hangulatát kutatva anyákat, nagymamákat és dédnagymamákat kérdeztünk, akiknek emlékei nem díszletek, hanem megélt tapasztalatok.

A karácsony régen is karácsony volt.

Ahány ház, annyi szokás, ez akkor is így volt. Egyes családoknál az angyal hozta a fát, másoknál közösen díszítették fel, még világosban, mielőtt besötétedett volna. A díszek azonban merőben mások voltak, mint ma. Természetes alapanyagok kerültek fel az ágakra: dió, alma, mézeskalács, gyertya. A szaloncukor, a csillagszóró, a girlandok és a gömbök csak később jelentek meg, a fényfűzérek pedig sokáig elképzelhetetlenek voltak. Ez nem választás kérdése volt, de mégsem érezte senki hiánynak. Az egyszerűség nem vett el az ünnep varázsából, inkább keretet adott neki.

A karácsonyfa feldíszítése gyakran az esti szentmise előtt történt. Míg a család a templomban volt, otthon megtörténhetett a csoda: az ajándékok a fa alá kerültek. A díszítés akkor sem maradt el, a szalag és a masni régóta a csomagolás része volt. Az ajándékok azonban többnyire a szükségletekről szóltak: új harisnya, kötött kesztyű, kinőtt korcsolya helyett másik. Gyakoriak voltak az iskolai eszközök is, mint a füzet, toll, tolltartó. Sok esetben ezek házilag készültek, egy darab bőrből vagy fából. A mesterember édesapák vonalzóval is kiegészítették faragásaikat, egyszerre ajándékozva és tanítva.

Könyv vagy játék ritkábban került a fa alá, inkább a módosabb családoknál. Ami viszont szinte elmaradhatatlan volt, az a csokoládé. A gyerekek kedvence, amely nem tartozott a mindennapokhoz. Ünnepi kiváltság volt, akárcsak maga a karácsonyfa. A banán hasonló ritkaságnak számított: nem az íze, hanem az elérhetetlensége tette különlegessé.

A múlt század karácsonyai azonban nem választhatók el a politikai valóságtól. A kommunista rendszer tudatosan igyekezett háttérbe szorítani az ünnep vallási tartalmát. Karácsony napjai sokszor munkanapokká váltak, az ajándékozás és az ünneplés időpontja pedig az év végére, újév környékére tolódott. Iskolai és állami keretek között a gyerekek gyakran év végi ünnepségeken kapták meg az ajándékaikat. Ezzel párhuzamosan megjelent Moș Gerilă alakja, a szovjet mintára átalakított ajándékhozó, aki nem karácsony éjjelén, hanem december 30–31. körül érkezett. A klasszikus Moș Crăciun figuráját a hatalom igyekezett eltüntetni vagy átértelmezni, hiszen a karácsony vallási ünnep volt, amely nem fért bele az ideológiai keretekbe. A családi emlékezet azonban ellenállóbbnak bizonyult a propagandánál.

Ma, amikor a karácsony gyakran túlcsordul tárgyakban és zajban, ezek az emlékek nem feltétlenül követendő minták, de fontos viszonyítási pontok. Arra emlékeztetnek, hogy az ünnep lényege nem a külsőségekben, hanem az egymásra fordított figyelemben rejlik. Abban a csendben, amelyben egy feldíszített fa is elég volt ahhoz, hogy megtörténjen a csoda.