Amikor Telebuga eltévedt Erdélyben – és más elfeledett magyar diadalok

A szerző szerint a feledésnek két oka van. Az egyik politikai: bizonyos korszakokban nem illett hangsúlyozni azokat a diadalokat, amelyek nem fértek bele az aktuális ideológiai keretbe. A másik Trianon következménye: számos győzelem ma határon túli helyszínhez kötődik, így a magyarországi történeti emlékezetből fokozatosan kikopott.

Amikor a tatár nem találta a kijáratot

Kevesen tudják, hogy a 13. században nem egy, hanem négy tatárbetörés érte a Magyar Királyságot. Az 1285-ös, úgynevezett második tatárjárás azonban már nem a mohó, mindent elsöprő invázió története. A krónikák szerint Telebuga kán serege Erdélyen át próbált kivonulni – sikertelenül. A székelyek rajtaütései, a zord időjárás és az utánpótlási gondok megtörték a hadat.

Torda, 1944 – a kitartás csatája

Az előadás számunkra egyik legérdekesebb része az 1944-es tordai csata volt. Erdélyben sokan ismerik, Magyarországon meglepően kevesen.

1944 szeptemberében a magyar 2. hadsereg és a 2. páncéloshadosztály Torda térségében tartóztatta fel a szovjet–román túlerőt. A cél nem illúziók kergetése volt, hanem időnyerés: Észak-Erdély kiürítése, a katonák és civilek evakuálása. A túlerő ellenére a magyar alakulatok október elejéig kitartottak. A hadtörténet nem a végkimenetelt, hanem a teljesítményt méri: szervezettséget, morált, helytállást. Ebben ez a csata világszínvonalú példát adott.

Nem mítoszgyártás, hanem arányérzék

Udvardy nem azt állítja, hogy a magyar történelem vereségek nélküli diadalmenet. A mohácsi vész, Világos vagy Trianon megkerülhetetlen részei a nemzeti emlékezetnek. De szerinte torz képet ad, ha kizárólag ezekre fókuszálunk. A kommunista korszakban nem volt ildomos beszélni arról, hogy 1914-ben Limanovánál magyar huszárok állították meg az „orosz gőzhengert”. Ma pedig sokszor egyszerűen nincs rá idő a tananyagban.

A szerző üzenete egyszerű: a nemzeti önbecsülés nem a múlt kozmetikázásából fakad, hanem a tények ismeretéből. Ahogy Zrínyi Miklós írta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”.

Az Elfeledett győzelmeink nem harci kürt, nem nosztalgikus dicsőítés. Inkább emlékeztető: egy nép története nemcsak a tragédiáiból áll. És ha nem tudjuk, honnan jövünk, akkor könnyebb elhitetni velünk, hogy sosem győztünk.