Vadászatok és jachtok: történetek a Ceauşescu-házaspárról

Az egykori vadászmester elmondta, hogy egy-egy vadászat után a Görgényüvegcsűr felé vezető úton, a kásvai vadásztanyán ünnepelték meg a „sikeres vadászatot”. Vadhúsból készült ételekkel, tábortűz mellett. No persze a hajtók, a pórnép külön, a vadászok szintén külön. Után a nagy vigasság a laposnyai kastélyban volt. A laposnyai vadászkastélyba senki nem mehetett be, látogatni sem, amikor pedig a kondukátor ott volt, még megközelíteni sem lehetett.

Jacht Olteniţán

Valamikor a hetvenes évek derekán az egyetemről sajtógyakorlatra vittek Olteniţára. A hajóépítő telep meg a Duna-parti kisváros hőseposzát kellett volna megjeleníteni egy iskolalapban. A helyzet úgy hozta, hogy összebarátkoztam a városi könyvtár fiatal igazgatójával. Hozzá jártam be, mert az egész városban csak nála lehetett presszókávét inni. Egyik nap azt mondja – nem akarnád megnézni a Ceauşescu (csak így, minden elvtársozás nélkül) hajóját? Naná, hogy akartam. Az ablakból odafüttyentett egy taxit, belevágtuk magunkat – közben én értesítettem az aradi Darázs Jóska évfolyamtársamat, hogy jöjjön, ha csudát akar látni – s kirobogtunk az öt kilométernyire levő hajóépítő telepre.

Egy dokkban ott horgonyzott a Mihai Viteazul nevű jacht. Ezzel szokott az elnöki család a Dunán és a Deltában hajókázni. Most épp I. Julianna holland királynő látogatását várták, azért volt ott a jacht, hogy az ellenőrzését elvégezzék rajta – ezt csak később tudtam meg.

A főkönyvtáros felkiáltott a hajóra a kapitány után, az kijött a hídra, az én barátom meg: vannak itt valami fiatal újságírók, megnéznék a hajóját, ha lehetne... A kapitány intett, hogy menjünk fel. Mentünk. A középkorú, jó kedélyű tiszt kezet rázott, aztán azt mondta – akkor végigviszem az egész hajón magukat. És vitt.

A vezérállásban a kapitány megmutogatta a műszereket. Olyan radarrendszere volt, amelynek segítségével tejfelvastagságú ködben is biztonságosan lehet navigálni – mondta. A felső fedélzeten nyitott nyugágyak, kis asztalok, szinte várták a vendégeket.

Már egy közeli királynői béke és nyugalom hangulata lakta be a helyet. Innen a kapitány lemutatott egy alsóbb fedélzetre, ahol néhány nem túl szép, ám annál ellenszenvesebb hölgyemény tüsténkedett.

Késleltettem az élvezetet, csak cseppenként, molekulánként kóstolgattam, de így is elfogyott egyszer. S akkor rákérdeztem a kapitányra – nem sérteném meg, de hogy ne haljak meg bután, megmondaná, mit ittam? Titokzatosan mosolygott, majd: „Tegnap a városi milícia parancsnoka járt itt, őt is megkínáltam.