„A kilenc közt ott vagyok, de itt egyedül vagyok.” Már csak egy él a fotón szereplő fiúk közül

A kilenc fiútestvér, ahogy sorra megnősült, egyre bővült a rokonság. Józéfának és Gergelynek tizenkilenc unokája született. „Nagyon sok lakodalom volt, katonavacsorák, kicsengetések, és olyankor ment az egész család, mentek egymáshoz az ángyik segíteni. Ezeket az ünnepségeket többnyire a házaknál tartották, kalácsot, kenyeret, kürtöskalácsot sütöttek, készítettek böfföt, kocsonyát, állatokat vágtak. Tánc volt, zene volt. De ugyanígy ment mindenki segíteni is, amikor a nagybátyáim a gyerekeiknek építették a házakat. Ma is tartjuk a rokonságot, nagyobb eseményekkor találkozunk” – magyarázta Kedves Mincsor Jolán.

„Nehéz volt, de szűk es volt”

A kilenc fiúgyermek közül ma már csak István él, december 25-én tölti a 94. életévét. Nagy szeretettel fogadtak, amikor kilátogattunk Domokosra. A portán, ahol Kedves István lakik, több generáció él: itt lakik a menye, Éva és három unoka is. István bácsihoz betérve rögtön észrevesszük a falon azt a fotót bekeretezve, amely nyomán járunk. „A kilenc közt ott vagyok, de itt egyedül vagyok” – bólogat. Mint kiderül, a kép valamikor az ötvenes években készült, Csíkszeredából hívtak fényképészt, hogy örökítse meg őket. „1928-ban születtem, és most 2022 van. Eközt az idő közt éltem eddig.

A fiatalkoráról is mesélt, három esztendőben is nagygazdákhoz járt szolgálni. „944-ben, ’45-ben és ’46-ban. Volt, hogy egy csapott tetejű kajibában háltam húsvéttól Szent Mihály napjáig. Ha éjjel nagy idő volt, a víz felvett, mert a pázsiton aludtam. Előre nehéz volt, de megszoktam. Szegénység volt, a kenyernek valót meg kellett termelni ezeken a hegyeken. A pityókát meg lehetett, volt, aki a gabonát is megtermelte, csak jármű kellett mellé. De a teheneket is béfogtuk, reggel megfejtük, mentünk szántani vele, vagy az erdőre, hoztunk egy szekér fát, és este is megfejtük. S az jó volt, mert ha egyeb nem volt, csak pityóka, hát megettük a tejjel. Amikor ’46-hoz értünk, itt sok ember volt, egyik közeli rokon, a másik testvér, szervezték össze, jött egy munkaadó, hogy egy tábla erdőt le kell vágni, megegyeztünk a munkadíjban, szereltem fel a hátizsákot és mentem. Aztán tőt az idő, 947-48 nyárban itthon magunknak, a marháinknak is kellett kaszálni, de amikor a kaszálás lefogyott, akkor ismét fel a hátizsákot, s esment irány két hónapos munkára.”

Mint mesélte, ugyancsak ekkortájt dolgozott a Brassó–Predeal vasútvonalon, az egyik beomlott alagutat kellett újjáépíteni. Később, akárcsak a testvérei, a baláni bányavállalatnál kezdett dolgozni, innen is ment nyugdíjba mintegy negyven év múltán. „’53 augusztus 26-án csinálták meg a felvételimet, és akkor már annyi volt a sokaság Balánbányán, hogy a matricolom (regisztrációs szám – szerk. megj.) 720 volt. A kocsiknál dolgoztam sokáig, amikor megkezdték kocsin a népszállítást, akkor a ládás kocsinak volt ötven centis magassága, és abba ültettük fel a munkásokat. Aztán amit még kellett hordani, azt vittük a kocsival. A külszinten dolgoztam, mert a bányába nem mentem be. Csak domokosiakból három rend embert temetett el a bánya. Mindenki ragaszkodott, hogy menjen be, mert a főnökség csalta. Jó fizetést adtak, s kellett a pénz, mert öt bodega volt a faluban. De amikor valaki köhögni kezdett, akkor vége volt. Rengeteg fiatalember elhunyt. Édesapám mindig mondta nekünk, hogy a bányába ne menjünk be.”

István bácsi még a nyáron is két-három területen kaszált, vagy éppen korát meghazudtoló fürgeséggel kapaszkodott fel a marosfői meredekebb kaszálójukon. „A családban megvagyok, van két juhom, azoknak ennek adok, minden nap telik. A faluba es kijártam eddig, de azt vettem észre, hogy segítség, pálca kell. Nincs amit egyebet kívánjak a Jóistentől, csak hogy legalább ennyire az egészségemet tartsa meg. Hogy nehogy ágyba kerüljek, inkább előtte csomagoljon fel valamerre.”