Magyar emlékek után kutatva a Dnyeszter mentén

Nem akármilyen útitársakat rendelt hozzám a sors, ha egyáltalán lehet ennyire leegyszerűsíteni a baráti kapcsolatok szerencsés szövődményét! A kiskőrösi születésű (1967) Magyar Zoltán a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett történész-etnográfus-irodalmár diplomát 1993-ban, szakdolgozatát a moldvai csángók búcsújáró szokásairól írta. Azóta 114 önálló kötetet tett le az asztalra, idén még három vár megjelenésre. Jelenleg a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézete tudományos főmunkatársa és a Magyarságkutató Intézet munkatársa.

A Kézdivásárhelyhez tartozó Szászfaluban élő Sántha Attila elsősorban költőként vagy a Székely-szótár összeállítójaként lehet ismerős az olvasók körében, emellett a csángók és székelyek korai történelmének egyik legszakavatottabb ismerőjének számít, saját elméletet is kidolgozott vándorlásuk útvonalát, annak szakaszait illetően. Ehhez pedig alaposan utána kellett néznie a Kárpátoktól keletre, illetve a Fekete-tengertől északra lévő területeken valaha megfordult népek történelmének.

Ezek tükrében nem csoda, hogy nekem többnyire a sofőr meg a fotós szerepe jutott, de igyekeztem nyitott füllel és szemmel járni-kelni mellettük, és folyamatosan kérdésekkel bombázni őket.

De miért is éppen Csöbörcsököt (moldovai román nevén Ciuburciu) tűztük ki úti célként?

Akár Árpád magyarjai is alapíthatták

A válasz már csak azért sem egyértelmű, mert amikor a Google-térkép keresőjébe beírtuk magyarul a nevét, olyan településre irányított, amely a Dnyeszter túlsó, azaz keleti partján található, vagyis a Dnyeszter Menti Köztársaság területére esik, amely de jure a Moldovai Köztársasághoz tartozik, de facto a moldovai hatóságok nemcsak a külföldieknek, de még a saját állampolgáraiknak sem ajánlják az oda való utazást. Legalábbis nem állnak jót értük.

Vele átellenben, a folyó innenső oldalán fekszik a tíz évvel ezelőtt (Beke Mihály Andrásék is akkor forgattak ott) közel 3000 lakossal bíró Cioburciu, amelyről aztán a helyszínen bebizonyosodott, hogy mi tulajdonképpen azt kerestük – a nyár elején, Attila első ottjártakor ez még nem volt teljesen egyértelmű.

Eredetét illetően megoszlanak a vélemények.

(ezek az úgynevezett Szubbotci-típusú régészeti lelőhelyek), e népesség a 9. század második felétől 925–940-ig élt itt, a vérszerződés is valahol itt köttetett – így akár az is elképzelhető, hogy a később a környéken felbukkanó magyarok legrégibb rétegét ők adják. Mások a 15. század elején Moldvába menekült huszitáknak, netán a Báthori István erdélyi vajda elől a 15. század végén menekülő székelyeknek tartják őket.

Tegyük hozzá gyorsan, hogy ezen feltételezések akár ki is egészíthetik egymást, azaz mindháromban lehet valami igazság, mint ahogy abban is, hogy az 1444-es várnai csata után Dnyeszterfehérvárba telepített magyar határőrzők utódai telepedtek ide 1484, vagyis a város és vidéke török kézre kerülése után. Attila egyik adatközlője úgy tudja, egy moldvai származású magyar molnár alapította a falut, és mit ad Isten, ott meg kiderült, hogy a környékén tucatnyi szélmalom működött a régiségben…

A nevét illetően sem sikerült zöldágra vergődniük a kutatóknak, többnyire besenyő vagy kun származéknak tartják, román nevét pedig a „cseber”, „dézsa”, fából készült edény jelentésű ciubăr szóból vezeti le az ottani helytörténész, de róla majd később. Az viszont tényként kezelendő, hogy 1405-ben egy litván-orosz krónikában szerepel egy Chibercha nevű település valahol a Dnyeszter partján. Később Jászvásár környékéről ide menekült huszitákkal gyarapodott a lakossága, akik aztán visszatértek a katolikus egyház kebelébe. 1588-ban Johannes Künig-Schonovianus Zoborcinban élő katolikusokról ír.

Mi lett a sorsuk?

Katolikus pap viszont alig kerül közéjük, olyannyira alig, hogy egy 1644. évi egy jezsuita jelentés szerint „maga a nép mint tisztítótűzben szenvedő lélek, siralmasan nyöszörög” lelkipásztorért. Pedig

de ezt a bort, pár évnyi tárolás után rendre elöntötték, hogy az újabbakat legyen hol tárolni. Aztán sorban azok is hasonló sorsra jutottak…

Pedig még II. Rákóczi Ferenc fejedelemtől is kértek papot, és az oda küldött Lippai István 30 magyar családot talált a faluban. A környékbeli katolikusok sem lehettek kevesen, másként Turkoly Sámuel, a cári haditengerészet tisztje 1725-ben nem vetette volna papírra a következőket:

Például a szomszédos Talmaza monográfiájában, amit az ottani könyvtárban nyomott a kezünkbe a segítőkész hölgy,

Ez a Talmaza pedig – Attila névmagyarázata szerint – a Talmács névre hajaz (lásd a Budapest melletti Tolmács vagy a Szeben megyei Nagytalmács települést), ami a besenyők egyik törzsének neve volt, a besenyők pedig oly szoros rokoni köteléket ápoltak velünk, hogy aztán be is telepedtek közénk, olyan falvakat hozva létre, mint például Sepsibesenyő.

A 18. század második felére vonatkozóan számszerű adatunk is van a lélekszámot illetőn, hiszen a madéfalvi veszedelem után szülőföldjéről elmenekülő, és Besszarábiába is eljutó

Akkor már kőből épült templomuk is volt (a korábbi fatemplom helyén), fatoronnyal, illetve „két ezüst, jól megaranyozott kelyhük, négy miseruhájuk a többi öltözettel együtt különféle színben. Tehát minden eszköz elég illendő, egy művészi kézzel emelt oltár van templomban, és azon a mennybe felvett Boldogságos Szűz Mária képe van festve” – írta Zöld Péter.

korábban írtuk

260 évvel ezelőtt akár ezer székelyt is lemészárolhattak a halál völgyében

1764. január 7-én a császári katonák több száz székelyt gyilkoltak halomra Madéfalván. A siculicidium néven elhíresült vérengzés óta eltelt 260 év során sokan és sokszor felidézték az akkori borzalmas hajnalon történteket és következményeit.

Aztán hogy az a tízezernyi magyar hová tűnt el az idők folyamán, azt egy Szatmári-Szatyi Sándor nevű bolsevik magyartól tudjuk, aki a Szovjetunióban kapott menedéket, és a balparti Csöbörcsökre küldték pártmunkásnak. Az 1768–1774 közötti orosz–török háború következményeként a tatárok elveszítik a Dnyeszter-menti területeiket, előtte viszont kiürítik, és akit tudnak, elhurcolnak a Krímbe. Idővel aztán sokan hazaszöktek az elhurcoltak közül. Ami biztos, hogy

Cölöpökre épített házikók a folyó partján

Gyorsan tegyem hozzá, hogy ott tartózkodásunk során magyar szót mi sem hallottunk, így szállásadónktól, a nyugdíjas Pavel Țăranutól sem. Választásunk azért esett a Meșter-Faur nevű panziójára, mert a nyár elején Attila már megszállt nála, és erősen dicsérte a borát. Végül a borban kissé csalódtunk, mert időközben újra forrni kezdett, és csak illemből fogyott el egy-két pohárral, de a szobát, reggelit rendben találtuk, különösen kedvező ára (150 lej/fő/éjszaka) tükrében.

És maga a hely, a környezet mifelénk is különlegességszámba menne! Cölöpökre épített házikók a Dnyeszter partján, szőlősön átvezető sétány, a moldvai csángók kelengyés ládáira emlékeztető gyertyalángos díszítések az ágyakon – ezekről megtudom, hogy tulajdonképpen termékenységszimbólumok.

A létesítmény mögött pályázott állami és európai uniós támogatás is meghúzódik, amihez a tulajdonosnak elvileg 30, gyakorlatilag 70 százalékos önrészt kellett hozzátennie, és valamiféle tervezési hiba is becsúszhatott, mert a napelemes vízmelegítő tartály vízszentben az emeleti fürdőszoba alá került, így ott csak hideg vízben lehet tusolni. Reggeli ébresztőnek első osztályú!

Pavel Țăranuból borozgatás közben kiszedjük, hogy legfőbb vágyuk az EU-hoz való csatlakozás, abban látják a gyógyírt minden bajukra, még a Romániával való egyesülésnél is sürgősebbnek ítélik meg. Ezen nem csodálkozom, hiszen

A Dnyeszter két partján élők között valamiféle cserekereskedelmi tevékenység létezik ugyan, de ő maga megalakulása, azaz 1992 óta nem tette be a lábát a Dnyeszter Menti Köztársaságba. Elvből. „Miféle dolog az, hogy a saját országomban útlevelet kérnek tőlem idegenek?” – méltatlankodott, mire mi hosszasan bólogattunk. Óva intett attól, hogy a Dnyeszter innenső partjára eső, de ugyancsak „idegen” fennhatóság alatt álló Bender városába keveredjünk, mert megüthetjük a bokánkat. Figyelmeztetését megszívleltük.

Végre egy „ungur”!

Házigazdánkat egyáltalán nem zavarta, hogy mi magyar emlékek után kutakodunk, neki is tudomása volt róla, hogy valamikor katolikusok is éltek a faluban. Reggeli utánra odahozta nekünk a falu helytörténészét is, aki Csöbörcsök Ion Vascánnal közösen jegyzett monográfiáját, no meg tucatnyi, többnyire saját verseit tartalmazó kötetet cipelt magával.

Tudomása van azon elméletről is, miszerint neve Hunyadi János hadvezérére, Ciubăr vajdára, azaz Manzolo (Monoszlói) Csuporra lenne visszavezethető. Monográfiájában elismeri, az olyan, ma is élő családok, mint a Mogoș, Moga, Chencheci, Gortolomei, Fulga, Șauga, Kenkeci magyar eredetűek – szerintünk még a Paladi (Paládi), Geangu (Csángó), Lapaci (Lapos), Talmazan (Talmács), Chilián (Kilián) stb. is nyugodtan ide sorolható, és megjegyeznénk, hogy csak Șaugából (talán Sóvágó) 28 él a faluban!

És miközben azt magyarázta, hogy a Dnyeszter keleti partján fekvő Csöbörcsök jóval későbbi alapítvány, a házigazda újabb vendéggel, bizonyos Pavel Mogával érkezett, csakhogy lássunk végre egy vérbeli „ungurt” is.

Nyilván, a nyugdíjas iskolaigazgató sem tudott egy kukkot sem magyarul, és bár származását nem igyekezett cáfolni, különösebb lelkesedést ez nem váltott ki belőle. Mint ahogy Agachi is csak mosolyogva nyugtázta Attila azon megjegyzését, hogy Lapaci becenevű nagyapja alapján akár az ő felmenői is magyarok lehettek. Úgy tűnt, a világért sem akarnának megbántani bennünket…

Kincs a könyvtárban

Hálánk jeléül búcsúzáskor vásároltunk tőle pár könyvet, majd a helybéli, mostanra teljesen ortodox küllemű temetőbe vettük az irányt. Korábban itt Attila több ódon katolikus keresztet is talált, most csak egyet tudtunk lefényképezni.

Több időt nem akartunk a keresgélésre szánni, mert a szomszédos Talmaza falu ortodox parókiájának Domus Históriája sok meglepetést ígért. Csakhogy a pópát nem találtuk ott, a távoli Kisinyovból szokott ide látogatni, az új templom is most épül.

Csalódottságunkat a szomszédos kocsmában próbáltuk elfojtani két féldeci Tezaur konyakkal, két gazdagon megpakolt hot doggal és egy dobozos Fantával. Ezért pontosan 72 moldovai, azaz 18 román lejt fizettünk, ami annyira megdöbbentett, hogy azonnal megismételtük a kiválóan funkcionáló, ragasztós légyfogó társaságában…

Immáron kellően nekibátorodva kerestük meg a falu könyvtárát (miközben egyre több napkorongos díszítést fedeztünk fel a házak oromzatán!), amely egy cirill betűs kultúrházban kapott helyett, és legnagyobb meglepetésünkre nemcsak hogy nyitva találtuk, de látszott rajta, hogy használják, és nem rendőrfeleségnek van fenntartva.

Ha arra gondolok, hány székelyföldi, könyvtárnak nevezett helyiségben porosodnak a könyvek, hol személyzethiány, hol a polgármester tétlensége okán, ejsze’ árnyalnom kellene korábbi, a harmincéves lemaradásra vonatkozó megállapításomat. Ezen a téren előttünk járnak.

További részletekkel nem traktálnám az olvasót, mivel így is jócskán túlléptem egy riport emészthető méretét, és hazafele amúgy is felkértem útitársaimat egy-egy rövid összegzésre. Talán még a Ștefan vodai vacsoránkat említeném meg, amely azért maradt el, mert a közel 8 ezres városban egyetlen működő éttermet sem találtunk – végül egy benzinkút melletti éjjel-nappaliban boldogultunk, egy főre számolva nem egészen 40 lejért. No, de vélhetően nem emiatt marad sokáig emlékezetes számomra ez moldovai kaland!