260 évvel ezelőtt akár ezer székelyt is lemészárolhattak a halál völgyében

A fentről érkező utasítás 6000 gyalogos, illetve 1500 lovas fegyverbe állítását irányozta elő.

korábban írtuk

A megemlékezés, ami összehozta a madéfalviakat a bukovinai székely közösségekkel

A madéfalvi vérengzés 260. évfordulójára emlékezik ezen a héten a székely közösség. Ezúttal Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára lesz a vasárnapi megemlékezés ünnepi szónoka.

Akkor is kiviláglott, és azóta sem állt be lényegi változás ezen a téren: a székelység mindig is híján volt olyan karizmatikus vezetőknek, akik kiemelkedtek az élenjárók közül, bírták a közösség bizalmát, ilyen sorsdöntő pillanatokban átlátták volna a helyzetet, magasra emelték volna a zászlót, és igazi vezérként képesek lettek volna megszervezni az ellenállást, eredményes tárgyalási feltételeket teremtve. Akik tudták volna, mikor van az alkudozás és mikor a fegyveres ellenszegülés ideje, a többség pedig hallgatott volna rájuk. Márpedig – ahogyan Bodor István korabeli tusnádi plébános is mondotta:

Szószólók, szervezkedők, biztatók, a szűkebb communitasuk érdekeiért határozottan kiállók persze akadtak szinte minden faluban vagy székben, de egyik sem volt képes az egész székely társadalom vagy annak meghatározó része fölé emelkedni, vezetőjévé válni. Közülük megemlíthetjük például a csíktaplocai Lázár Imrét, Csíkszék főjegyzőjét, aki

Amikor pedig hazatérhetett, a madéfalvi vérengzést követően felállított, katonai elnökletű bűnfenyítő bizottság tisztségétől megfosztotta, vagyonát elkobozta. (Egy ideig gróf Haller János özvegyének jószágait igazgatta Hunyad megyében, Pál nevű fia később visszatérhetett Taplocára.)

Ugyanígy a szentmihályi Némethi József és a somlyói Szász János pátereket is meghurcolta a hatalom. A később megidézett szépvízi Becze János, taplocai Lázár István, madéfalvi György József, menasági Bálinth György és István is még időben Moldvába menekültek.

A bűnvizsgáló bizottság csak a csíki falvakból közel félszáz székelyre próbálta meg ráhúzni a főkolomposság bűnét, ám „1764. június 19-én fogságban mindössze 9 csíkit tartott vissza: Ferenc Antal csíkszentmiklósi, Mihály Jakab menasági, Léstyán szentkirályi, Biró István vacsárcsi-i, Miklós György szépvízi , Gecző István és Tamás taplocai, Péter János és Kovács csatószegi lakosokat; a háromszékiek közül hetet: Lőrinc Antal torjai, Nagy György polyáni, Barabás Elek és Bartos István albisi, Mátyás Ferenc feldobolyi, Thoma László papolci, Horvát László gidófalvi lakosokat” – összegez Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig című munkájában Endes Miklós.

Minekutána az általuk képviseltek közül, pénz és ígéretek fejében negyvenen már másnap letették az esküt a tábornok előtt, példájukat Csíkországban is sokan követték.

– olvashatjuk Endes Miklósnál.

Igen, a hatalom mindig a megjuhászkodókat, a meghátrálókat, a sorból kilépőket, a renegátokat, az árulókat, a megvesztegethetőket, a megvásárolhatókat használja fel a közösségi összefogás erejének megtépázására, a megosztásra, az egymás közti ellenségeskedés szitására. És ilyen emberek akkor is akadtak. Hogy csak két példát említsünk a sokból: Imre Sámuel kovásznai lelkészt, az orbai református egyházmegye esperesét aranyéremmel jutalmazta őfelsége a katonaszolgálat bevezetése melletti buzgólkodásáért, míg Sikó József Gyergyó fiúszéki főesperest egyenesen

Visszatérve az igazi vezér hiányához, ha Gábor Áron száz évvel korábban születik, talán másként alakulnak a székelyföldi események az 1760-as évek elején.

Vagy ha bevonul, akkor szervezetten, felkészülten várja a reggelt, és puskáit, fejszéit elhányva nem fut szanaszét az első ágyúlövésre, az ellenállás legcsekélyebb jelét sem tanúsítva (mindössze egy huszárhadnagy és egy vasas német kapott könnyebb sebet). Egy ilyen hipotetikus forgatókönyv végét már nem tudjuk meg soha, mint ahogy az 1764. január 7-én hajnali 4 és 9 óra között dúló mészárlás áldozatainak pontos számát sem.

A kortárs Michael Conrad von Heidendorf szász levéltáros, emlékiratíró négyszáz, Rettegi György csíki főtiszt hatszáz, 1777-es Chronologiájában P. Losteiner Leonard 183, 1777–78-ban megjelenő Transilvaniájában Benkő József 186 halottról tesz említést.

Az 1905-ben felavatott emlékművön 200 áldozat szerepel, Karda Dalma madéfalvi pedagógus, örökségvédő szerint számuk 700 és 1000 közöttire tehető.

Csak a csíksomlyói klastromban 29 sebesültet kezeltek a szerzetesek. A csíkszeredai várba bekísért 400 fogoly közül a háromszékieket sokáig nem engedték haza, a fogság és a kínzással párosuló vallatások gyötrelmei tovább növelhették az áldozatok számát. A már említett M. C. von Heidendorf jegyezte fel, hogy „a be nem fogattak és hazariasztottak közül Madéfalvánál kapott sebeibe mindennap meghalt egy néhány ember, s e különben is közel fekvő falvakban a halotti harangkongatás mindenfelől felhangzott, s olyanná lett a csíki völgy, mint a halál völgye”.

A tragikus éjjelen 500–700 háromszéki ellenálló is tartózkodott Madéfalván, akik közül szintén sokan vesztették életüket, név szerint viszont csak az első ágyúgolyó által eltalált Csórja János ügyvédről, az altorjai Szabó Józsefről és talán Óvári Jánosról tudunk. A 45 holttestet betakaró közös hant alá is főként háromszékiek kerültek, az itt nyugvó csíkiak közül egyedül Lajos Imre neve ismert.

korábban írtuk

Nem feledkeznek meg a madéfalvi emlékmű tervezőjéről

Százötvenöt éve született Csíkszeredában Tamás József építész, a madéfalvi Siculicidium emlékmű tervezője. Rá emlékeztek hétfőn délben Csíkszeredában, egykori szülőházának helyén.

A véres áldozathozatal mellett azonban további súlyos veszteségek is érték a székelységet a madéfalvi borzalom következményeként: becslések szerint 7-8 ezer között lehetett azoknak a száma, akik közvetlenül a siculicidium okán hagyták el szülőföldjüket, települtek át Moldvába. Őket a későbbiek során még sok ezer megalázott társuk követte. Kis hányaduk ugyan visszatért, de a többségnek a lassú beolvadás vagy az örökös vándorlás jutott osztályrészül.

korábban írtuk

Siculicidium – Turulmadár a gonoszság oltára helyén

A „madéfalvi veszedelem” után 141 évnek kellett eltelnie a ma is álló turulmadaras emlékmű felállításáig. Ám ezen időszak alatt többen is igyekeztek adózni az 1764. január 7-én lemészárolt több száz áldozat emléke előtt.