Balázs József húsvétjai életképekben

Maradj meg annak, aki vagy, hisz így lehetsz a legértékesebb – utánozza Balázs József az egyszerű idős emberek felfogását. Ezt szeretné átadni azoknak, akik őt ismerik. Amikor pedig alkotással fejezné ki magát, és szentképet akar festeni, idős embereket tesz halhatatlanná.

Amikor még Balázs József kicsi Jóska volt, életkorában a hatos mellé sem kellett hozzátoldani egy zéróst, nagy megpróbáltatással járt a húsvétra készülés. Böjttel. Édesanyja főzte-sütötte a finomságokat, és neki a vigília előtt csak ezek szagával volt szabad jóllakni. Annyira nagy lehetett ez a próbatétel, ahogy ő nevezi, „lelki megfeszítettség”, hogy még ma is visszaemlékszik kétféle süteményre. A habosra és arra a cukrozott kiflire, mely görbe volt, így ő öregnek keresztelte el. És igyen gyakran sóhajtozott érte.

De sok más egyébről is szólt az alfalvi festőművész gyerekkorában a feltámadás ünnepe. Például akkor még pontosan tudták, hogy az ünnep nem húsvéttal kezdődik, és első, másod-, harmadnapja a fontos, hanem nagycsütörtöktől kell letenni a munkát, megélni a misztériumot. Csak neveti ma, amikor azt firtatják az országvezetők, hány napot kell szabaddá nyilvánítani húsvét után.

Azon is mosolyog, bár kicsit rossz szájízzel, hogy sok ember élete javát leéli, és csak rutinosan részt vesz a templomi szertartásokban, de lényegüket nem érti. Balázs József szerint nincs rendjén az, hogy hittanórán ószövetségi „krimiket” tanulnak a gyereket, felnőttként pedig, aki gyakorló, az sem tudja, tulajdonképpen mit gyakorol. „Édesanyám zárdában tanult. Mindig elmondta az értelmét is annak, ami történt, sőt ki is kérdezett, hogy el ne felejtsem. Már házasember voltam, és még mindig vizsgáztatott.”

Passióval kezdődött, Jézuscsókolással folytatódott az ünnepkör. Akkor is római katonák képében a fényes sisakos alfalvi tűzoltók őrizték Krisztust. „Gyermekfejjel nagypénteken el is képzeltem, hogy mennek el a harangok égben szállva Rómába, s azért nem lehet harangozni” – idézi fel. Aztán nagyszombat estén nagy volt a szertartás és az öröm. A feltámadás és a böjttemetés miatt egyaránt. De szép élményeket hagyott az ételszenteltetés a cifra terítővel letakart kosarak sora, az öröménekek, majd a hétfő is, a locsolás. Déli harangszóig locsoltak a gyermekek, délután a fiatalok, felnőttek. Bizony, nem tiszta vízzel, hanem bűzös kölnikkel, szegény leányok volt is, amiért mosakodjanak.

Volt egy köztük, Balázs József ma is emlékszik, ő mindig kis bokrétát tűzött a fiúk mellére. Aszparáguszt valamilyen fehér virágocskával. „Soha ki nem hagytam volna őt, addig locsoltam, amíg férjhez ment. Igaz, máshoz” – emlékszik vissza. Azt viszont nem tudja felidézni, hogy a locsolásból részegedés és abból verekedés lett volna. „Mindenki jókedvű volt, akkor is, ha részegecskék voltak.”

A gyermekkor után következett az a húsvét, amelynek ízét ma is keresi Balázs József az ünnepekben. „Kolozsváron a ferences templomban restauráltam a szobrokat. Egyetemista voltam, huszonvalahány éves. Hol a sekrestyében, hol az oltár mögött dolgoztam, amíg folytak a szentmisék. Jött a nagyhét, s én mindennap átéltem három vagy négy misét, hol énekest, hol csendeset, keresztútjárást, szentségimádást, rózsafüzér-imádkozást... Ebben az életben voltam reggeltől estig, és így jött reám a húsvét. Az egész misztérium olyanná tette az életemet, mintha az a kétezer év egyszerre történne, Jézus élettörténete egészen idáig érne. Az idő kiterjedt. Megállt.

Amikor én kimentem az útra ebből a gyönyörűségesen szép, meghitt hangulatból, s láttam, az emberek hogyan futkorásznak, úgy képzeltem, mint egy felgyorsított Chaplin-filmet. Idegen lett előttem a világ. Csak álltam, s figyeltem, vajon hová kell úgy futni? Hogy nem mérik fel az emberek, hogy az élet másról szól, nem erről a nagy jövés-menésről. Ezt az egészet aranyozta be a feltámadási mise, amelyik hiába, hogy három órát tartott, Czirják Árpád úgy megszervezte, hogy a végén sem akartunk hazamenni. Csak úgy ültünk a tömjénfüstben, reformátusok és katolikus egymással szemben, együtt. Sehova sem akartunk sietni. Ezt keresem azóta is minden húsvétban.”

Vászonra vitt szakralitás

Képek között kutatjuk, milyen a Balázs József által megrajzolt feltámadás. A festőművésznek számos alkotása között alig van néhány szakrális ábrázolás – így tűnik első látásra, és fél mondatából le is szűrnénk: fél hozzányúlni ahhoz, ami szent. De hamar kiderül, óvatos ugyan, kétségtelen, mégis rengeteg a szentekről készült képe. Csak szem kell ennek meglátásához. „Amikor az öregembereket festem meg, mindig méregetem magam, elég jó vagyok-e én ehhez. Nagyapámat többször festettem, sokat voltunk együtt, és amilyen én vagyok, úgy hiszem, azt nyolcvan százalékban az ő példája határozta meg. Ő volt nekem az a karó, amelyre a fuszulyka felcsavarodik. De azt tapasztaltam, az igazán mély élmények sokat kell érjenek bennem, s sokkal később festődnek csak meg. Később kerül képbe megfogalmazva. Vívódok, mert ezek szentképek lesznek, nem ronthatom el.”

A hit mindig összefügg az öregekkel – jelenti ki egy félmondatban. Szívesen emlékszik vissza iskolás korában készített festményére. Nagyszülei ülnek a szekéren, nagyapja a lovakat hajtja estefelé a falu felé, nagyanyja pedig háttal ül az ülésdeszkán, lába között őrizve az üvegkorsót. Mindez a lenyugvó nap fényében, a föld színeiben. A következő képén a szőttes színei dominálnak. Nagyapja ül az asztalnál, a fehér abroszon a két kidolgozott, fáradt kéz, előtte kenyér, szalonna és hagyma. Nagyanyja mögötte áll, ahogy a székely, nagycsaládos asszonyok szoktak. A képen ott vannak a lovak is, esznek. Este van, így fűbe haraphattak. „A kép nem, de a lényege tökéletes” – mondja, majd történetét is elmeséli.

Egyszer Gaál Andrásnak mutatta meg, aki ránézett, majd kijelentette, fessen rá egy másikat, megtartani nem való. Aztán Márton Árpád elé vitte, aki csak nézte, és hosszú történetbe kezdett a gazdálkodás ízéről, az egyszerű ember hitéről. „Egy balladát mondott ott el prózában”. Aztán a két ellentétes vélemény után Sövér Elek műtermébe is elvitte. A mester munkája mellé, a falra akasztotta. Amikor Sövér belépett, már nem maradt idő, hogy levegye. Tanítója felbátorította, jó helyt van az, oda illik. Megfejtette neki Gaál elutasítását is: ő nem gazdálkodó családba született. „Örvendtem, mert azt éreztem, az a kép az enyém. Nem tudnám megmásítani vagy elvetni soha. Az a kép én vagyok.” Ma is ezt tartja a legfontosabbnak, az ember ne legyen más, mint aki.

Ezt tiszteli az idős emberekben is, ezért tartja őket szentnek. „Azt is mondták rólam, idealizálom az öregeket. Azt is, hogy nagy tisztelettel festek meg minden idős embert. Én nagyszüleimet tényleg szentnek láttam, negatív dolgot nem is akartam elképzelni róluk. Istenítettem őket. Ezen a szűrőn keresztül láttam és értékeltem a falumat is. Azért szeretem Alfalut ennyire, mert olyan öregek élnek itt, akiket lehet isteníteni. Ha elveszíteném ezt a róluk alkotott képet, ahhoz lenne hasonlatos, mintha valaki bebizonyítaná nekem, hogy nincs Isten.”

Balázs József immár idősödő embernek számít, nemrég a hatvanadik születésnapját is megünnepelhette. Azt tartja, neki is tovább kell vinni a példát. Mert ettől értelmes az élet. „Azt szerettem nagyszüleimben és szüleimben, és magamban is próbálom őrizni azt az életérzést, hogy vállald magad. Ne szerepelj, ne hízelegj, ne légy több, mint ami vagy, mert kevesebb leszel! Nem kell azt mondani az ismerősnek, hogy örvendek, hogy látlak. Ha nem látszik rajtad az öröm, kár mondani. Az ilyen ember csak annak örül, hogy lát, mert nem vakult meg. Ne a szavak szintjén szeressük egymást” - állt elő a jó tanáccsal. És a jóslat sem maradt el: „Akkor lesz a székelységnek feltámadása, ha a virágvasárnapi hozsannát nagypéntekre nem másítják meg feszítsd meg-re.”