Búcsú a Szent Anna-kápolnánál

A Kápolna utcából induló keresztút stációi mentén haladt a Csobot-hegy felé a keresztalja énekelve, imádkozva. Akárcsak őseink idejében, ma is búcsújárás van július 26-án a Szent Annáról elnevezett kápolnáknál. A római katolikus kápolna homlokzatáról leolvasható építésének dátuma, 1678. A nagy pestisjárványok után építette Gyergyószentmiklós – akkor még község – életben maradt 700 lakosa. Az idei zarándoklatra közel fele ennyien jöttek el, a gyalogutat felajánlva a város fiatalságáért, imádkozva, hogy itthon találjanak megélhetést, ne vegyék nyakukba a nagyvilágot.

„Lehet újabb ezer évünk”

A jövő fiatalságáról szólt Truca Sándor ünnepi szónokként is. A lelkipásztor tíz évnyi orotvai szolgálat után augusztustól a gyergyószentmiklósi örmény katolikus közösség ideiglenes plébánosa lesz. Ő a névnapjukat ünneplő Annákhoz és a szentmisén összegyűltekhez intő szavakkal szólt. Az anyáknak és édesapáknak példaképként Szent Annát és Joachimot hozta fel, arra buzdítva mindenkit, hogy a gyermeket elfogadni és felnevelni kell, hogy a magzatot méhében hordozó anya nem terhes, hanem áldott állapotú. Egy új gyerek érkezése a családban áldás, és nem tragédia.

„Kijöttünk a nagy hegyre, élvezzük Isten teremtett világát mi, Isten teremtményei. Kicsit szálljunk magunkba, s értsük meg, milyen óriási bűn a teremtés folyamatába beleavatkozni. Még a papi hivatásnál is sokkal szebb az Isten törvényeire épített házasság. Ha így élnénk, lenne újabb ezer évünk” – fogalmazott az ünnepi szónok. Truca Sándornak meggyőződése, az áldás elfogadására kell buzdítania híveit, büszkén számolt be arról, hogy Orotván utoljára 2013 októberében kellett természetes halállal halt személyt temetnie, azóta egyetlen öngyilkost búcsúztattak szerettei, viszont csak idén már tíz keresztelő volt és még tíz lesz a hatszáz fős közösségben. „Imádkozzunk a gyermekvállalást és -nevelést komolyan vevő szülőkért” – kérte fel az ünneplőket.

Agapé – szeretetből lakoma

Nemcsak lelki táplálékból jutott a hegyre zarándoklóknak, helyi vállalkozók és a móricgáti jótevők révén közös ebédelésre is sor kerülhetett. Százhúsz kilogramm zúzából készült a pörkölt, de volt disznótokány is, immár hagyományosan. A móricgáti ötfős küldöttség nevében Tóth Antal számolt be, honnan ered a megvendégelés szokása, hogy is van az, hogy nem a helybéliek kínálják az idegenből érkezőket, hanem fordítva: „Öt évvel ezelőtt az itteni barátaink, Len Emil és Egyed András, felhoztak ide, a kápolnához. Akkor mondták el, felújításra kerül a kápolna, és ők is hozzájárulnak. Gondoltuk, mi is segítünk egy meleg ebéddel. Akkor hetven-nyolcvan főre szándékoztunk főzni, azóta minden évben visszatérünk, és annyit főzünk, hogy mindenkit, aki ide feljön, ebéddel várhassunk”.

Tóthtól, bár az ízes eledel receptjét nem sikerült megtudni, egy vallomást mégis kicsikartunk a móricgátiak nevében: „Mi szeretünk itt lenni, így ápoljuk a barátságot.” Jó nekünk itt lenni – idézték többen a Tábor-hegyi gondolatot, és voltak búcsújárók, akik egész napjukat a hegyen töltötték.