Don-kanyar és Sztálingrád: békévé oldódhat a közös emlékezés

A hősi halottak nagy arányát a hadszíntér viszonyaihoz képest az is növelte, hogy a Don folyó vonaláról való visszavonulás során nem volt lehetőségük hátraszállítani a sebesülteket, és rengetegen megfagytak a hidegben. Arányaiban a legnagyobb veszteséget a fegyvertelen zsidó munkaszolgálatosok szenvedték el. Védekezni sem tudtak a visszavonulás során, így több mint 20 ezer fő került veszteséglistára közülük.

– Mekkora volt az ellenség vesztesége?

– A magyar 2. hadsereggel szembenálló szovjet Voronyezsi Front (hadseregcsoport) és a Brjanszki Front több mint 440 ezer fős összlétszámából elesett, megsebesült, megbetegedett több mint 133 ezer fő. A közhiedelemmel ellentétben a nagy hideg a szovjet csapatokat is korlátozta mozgásukban. Részben az időjárási viszonyoknak és részben egyes magyar alakulatok szívós ellenállásának köszönhető, hogy a magyar 2. hadsereg zömét nem sikerült a szovjeteknek bekeríteniük és katlancsatára kényszeríteniük.

A kormány hírzárlatot rendelt el a háborús propaganda szolgálatába állított sajtóban. A helyi lakosság csak lokalizáltan, a hazatérő tisztek, tiszthelyettesek és honvédek személyes beszámolóiból értesülhetett a veszteségek méreteiről a májusi napsütésben. Nyilvános felelősségvállalás sem a politikai, sem a katonai vezetés részéről nem történt, ami a közvéleményben egyre inkább megkérdőjelezte a rendszer legitimitását és a hitleri Németország melletti kiállás értelmét. 1943 második felében Kállay Miklós miniszterelnök kormánya óvatos diplomáciai tapogatózásba kezdett a szövetségesek irányába.

– Tudjuk, hogy székelyföldi alakulatot nem vezényeltek ki a keleti frontra, csak egy alosztályt. Mégis a minden évben január közepén szokásos megemlékezéseken gyakran esik szó sok ezernyi „székely áldozatról”. Ön károsnak ítéli az ilyesfajta túlzásokat?

– A történész kevésbé tudja befolyásolni a jelen társadalmának emlékezetpolitikai viszonyait, hiszen nincsenek meg ehhez az eszközei.

Ebből a szempontból Magyarországnak van egy emlékezetpolitikai kisugárzása is a határon túli magyarság felé, mi pedig ehhez igazodunk. Viszont fontos az, hogy ismerjük meg jobban a székelység regionális történetét,

Továbbá párbeszédet kellene folytatnia a román nemzeti emlékezet éltetőivel is. Ehhez a híd az objektív történettudomány lehet, amely kikapcsolja a szubjektív nézőpontok hamisságait (már ha odaengedi a politika az asztalhoz). Természetesen szolidaritást lehet vállalni minden magyar történelmi eseménnyel, hiszen az erdélyi magyarság vagy a székelység is része a magyar történelemnek. Viszont például jelen esetben tudni kell, hogy székely alakulatok nem vettek részt 1942–1943-ban a keleti hadszíntér hadműveleteiben a Magyar Királyi Honvédség soraiban.

A hadműveleti területre kiszállított egyetlen székelyföldi (századerejű) alosztály, a marosvásárhelyi 27/2. könnyű ágyús üteg állománya is nagyrészt román nemzetiségű tüzérekből állt. A nagybányai X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj több százada is kikerült a Don mentére, akik közül sok zsidó munkaszolgálatos nem tért haza (nehéz fizikai munka, végelgyengülés, fagyhalál, a keretlegénység atrocitásai, aknafelszedés- és telepítés).

A szovjet ellentámadás, amely a német 6. hadsereget zárta katlanba Sztálingrádban, a két román hadsereg arcvonalának áttörésével valósult meg 1942. november 19-én. A visszavonuló román csapatok egy részét újjászervezték, és német csapatokkal vegyesen vetették be az Erich von Manstein tábornagy által vezetett hadseregcsoport részeként. Így

Ion Antonescu diktatúrájának németbarát lépései vezettek oda, hogy a román hadsereget 1941. június 22-e és 1944 ősze között a rezsim elvéreztette a keleti hadszíntéren. Az emberi és anyagi veszteség jóval nagyobb volt, mint Magyarország esetében.

– Ezért is tudta megúszni viszonylag olcsón az utólagos felelősségre vonást a román 3. hadsereg parancsnoka is?

– A keleti hadszíntér sikeres román tábornoka, Petre I. Dumitrescu 1950-ben halt meg Bukarestben, otthonában, miután népbírósági perében felmentették.

(Horthy Miklós volt kormányzót kis vacillálás után csupán tanúként hallgatták ki a nürnbergi perben). Romániában a rezsim bűneiért Ion Antonescu és kormánya felelt a háború után, akit 1946-ban Jilaván kivégeztek.

Más esetben pedig az otthontól távol, az egymásrautaltságban barátságok is születtek románok és magyarok között, amelyek szintén emlékezetre méltóak. Például

Tiszti legénye végig ragaszkodással szolgálta, barátságba kerültek, azonban hősi halált halt az 1943. januári visszavonulás során. Kemendy hadnagy egy életen át őrizte tiszti legényével készült fényképeit, akinek Bonchidán élő családjával is levelezett.