Zsidó sorsok Kolozsváron

– Kerekasztal-beszélgetéseket, előadásokat, szoboravatást és közös imát magába foglaló két napos program keretében emlékezett a Kolozsvári Zsidó Hitközség a holokauszt 70. évfordulójára. A rendezvény kiemelkedő momentuma a Postakertben felavatott kolozsvári holokauszt-szobor, amelynek elődjét a kommunista hatóságok rombolták le a hatvanas évek végén. Mikor született az új szobor gondolata?

– Az új szobor tervezője ugyanaz a Lövith Egon Mark, aki 1946-ban készítette el a város első holokauszt-emlékművét a Péter-Pál villa udvarán. A Kolozsvárról deportáltak emlékének adózó műalkotást a hatvanas évek végén a város kommunista vezetői szétszedték, és máig ismeretlen helyre szállították. Ekkor keresztelték át az egykori téglagyári gettóhoz vezető Deportáltak útját Oaşului utcára. Lövith Egonnak több évtizedes álma volt, hogy új holokauszt-emlékmű kerüljön Kolozsvár egyik közterére. Rendszerváltás utáni kezdeményezéseinket hosszú ideig nem koronázta siker, a művész közben 2009-ben elhunyt, testamentuma viszont arra kötelezett, hogy újra és újra próbálkozzunk.

– A Kolozsvári Zsidó Hitközség rendezvényeihez kapcsolódik a bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet 11 romániai település vasútállomásán – többek között Kolozsváron – leleplezett emléktáblája. Nem tartja furcsának, hogy a kolozsvári rendezvényre a román kormány Dan Şova közlekedési minisztert küldte, aki néhány éve még azt nyilatkozta, hogy Romániában nem volt holokauszt?

– Nyilván Dan Şova eljött Kolozsvárra hamut szórni a fejére, de én nem tudhatom, hogy az emberek pár év alatt mennyire tudnak megváltozni. Ma is nyitott a kérdés, hogy a román hatalom mennyire fogadja el a tényeket, hogy Ó-Románia területén is volt zsidóüldözés. Tisztában vagyok vele, hogy Dan Şova és mások sem, mint ahogyan én sem tanultam erről az iskolában, de az utóbbi egy-két évtizedben egyre több az olyan román történész, aki feltárja a korabeli román hatalom által elkövetett zsidóüldözések atrocitásait.

A teljes interjú az Erdélyi Napló június 5-én megjelenő 22. lapszámában olvasható.