Nepál nem az, aminek látszik

Szokványos közlekedési helyzet: dudálj, és menj.  Tekintse meg galériánkat!

Ezt a közlekedést talán sosem szoknánk meg – vontuk le a következtetést mindjárt az első méterek után. A legfontosabb szabály az, hogy annak van előnye, aki hamarabb dudál. A főváros, Katmandu repterén, amely nem sokkal nagyobb a csíkszeredai buszállomásnál, Dustin várt bennünket. Öltönyben, elegánsan állt ott, ahogy átverekedtük magunkat a tömegen. Dustin úgy vezetett végig a fél Katmandun, mint a helyiek, a különbség mindössze annyi, hogy a helyiek talán finomabban dudálnak. Dustin diplomata, az Egyesült Államok nepáli nagykövetségén dolgozik. Apró terepjárójával határozottan vált sávot, kerüli ki a vánszorgó buszokat, az esztelenül cikázó motorosokat, az út közepén bambuló teheneket. Volt ideje átvenni a közlekedési stílust, kétéves szolgálatának már a végén jár, hónapokon belül elköltözik innen. Dustin éveken keresztül Csíkszeredában élt. A Békehadtest tagjaként érkezett a Székelyföldre, ahol próbálta fellendíteni a civil szférát.

– Na, milyen egyik egzotikus országból a másikba kerülni? – poénkodtunk vele.
– Az az igazság, Nepálban értettem meg, hogy Romániában működnek a dolgok – hangzott a válasza, és mi nem értettük, mit akar ezzel mondani. Néhány nappal később már világos volt a mondanivalója. Katmanduban csavarogva arra jutottunk, Romániában rend van és fegyelem, jók az utak, és magas az életszínvonal. És elhanyagolható a korrupció.

Ismerős dolgok

Hogy két hétig abban a távoli nagyvárosban és környékén csóválhattam a fejem, az Dustin DeGrandenak és Ferencz Attilának köszönhető. Ők tették lehetővé, hogy a fél világot átutazva, szétnézhessek a Katmandu-völgyben, hogy vég nélkül tátsam a szájam a furcsának ható dolgokra, ledöbbenjek az utcákat borító szeméttől, hogy gyönyörködjek a csodákban, és hogy alkalomadtán hülyeségeket kérdezzek. Amikor Attilával nekivágtunk a nagy útnak, nem volt különösebb célunk, tervünk. Nem megtérni mentünk, bár kíváncsiak voltunk arra, hogy mi hajtja a hindukat, mi a buddhistákat, és hogyan néz ki a két vallás sajátos nepáli keveréke.

Az országot több tucat nép lakja, a nyelvek és nyelvjárások száma eléri a százat. Az évtizedes polgárháború még csak néhány éve ért véget, a béke törékeny, a politikai helyzet instabil, könnyen előkerülnek a fegyverek. Az ideológiai indíttatású harcok az elmúlt évtizedekben több mint tízezer életet követeltek. A vérengzéseknek számos oka volt, a maoisták a javak egyenlő elosztása érdekében ragadtak fegyvert – hogy ez milyen ismerős lemez... A monarchista, majd a demokratikusnak nevezett kormány pedig a helyzet stabilitásáért harcolt – ez is milyen ismerős, ugye? Egy dolog azonban kivétel volt: vallási okokból sosem estek egymásnak. Nepálban egyszerűen elképzelhetetlen a vallási intolerancia. Az ország lakosságának mintegy 80 százaléka hindu, a buddhisták aránya 10 százalék körüli, kevesebb mint öt százalék muzulmán, a más vallások követői együttesen teszik ki a fennmaradó részarányt. A hinduizmus és a buddhizmus jól megfér egy helyen, sőt, még ki is egészítik egymást.

Nepál instabilitását az is táplálja, hogy két, egymással rivalizáló nagyhatalom szorításában él, délről India, északról Kína feszül a törékeny határoknak. A fejlődés útján néhány évtizede bizonytalanul elinduló ország folyamatosan megtorpan, időnként visszatolat.

Egy tincs a becsület

– A maoistákra szavaztunk – mondja Gopar, a cshetri nemzetiségű fiatalember, aki a Dulikel környéki hegyekben volt az idegenvezetőnk. A környék a véres polgárháborút kirobbantó maoista lázadók egyik fészkének számít, arrafelé sok a kommunista pártiroda meg hasonló intézmény a városkák főterén. Gopar legyint egyet, és így folytatja: – Csalódtunk bennük, mert ugyanazt csinálják, mint a többi párt, lopnak és hazudnak. Nem szállunk vele vitába, nem is firtatjuk a témát, nem tudjuk, hová akar kilyukadni. Később rákérdez, mennyi pénzt keresnek az emberek Romániában. Mondjuk, mennyi a minimálbér, amire ő elismerően hümmög. Hát igen, Nepálban sokan vannak, akiknek a havi száz dollár sem jön össze. Ő azért nem él ennyire rosszul, mert van állása. Az unokatestvére szállodájában dolgozik, mikor a rendelést veszi fel, mikor pedig a hegyekben elszórt szentélyekhez kalauzolja a turistákat, mint most bennünket is. Többet kérdez, mint mi, nagyon érdekli, hogy milyen az élet Európában. Gyopár, ahogy magunk között elneveztük, világlátottnak számít a környéken, dolgozott már Irakban. Állítja, vele szemben a legrendesebb ember egy magyar volt. Sokat hallott már az úgynevezett civilizált világról, bizonyos dolgokról egész világos fogalmai vannak.

– Apám nem engedi, hogy levágjam a hajam teljesen, mert akkor azt hinnék az emberek, hogy kaszton kívüli vagyok – vált témát váratlanul, mutatva a szinte kopaszra nyírt fején árválkodó tincset. Némi faggatás után elmondja, hogy az ő nemzetisége, a cshetri másodvonalasnak számít, ami a maga nemében jó, bár annyira nem, hogy kenőpénz nélkül állami hivatalnok váljon belőle.

Látod a ködöt? Na, azért nem látod a Himaláját

Gyopár unokatesójának fogadója romániai mércével nézve is hagy némi kívánnivalót maga után. A kiszolgálás iránt nem lehet panaszunk, a teljes család csatárláncba fejlődve lesi minden mozdulatunkat, hogy tüstént elénk tegyék, amit rendelünk. A tüstént valójában csak az italokra érvényes, az ételek esetében órahosszat kell várni. A fiatal szakács nem egy kapkodó idegbeteg.

Egyik este Attila sült csirkét rendelt. Én visszafogtam magam a kulináris élvezetektől, aznap inkább arra koncentráltam, nehogy túl messzire elcsavarogjak az illemhelytől. Közben egyre sötétebb lett, villanyszünet volt éppen – a tizenórás áramszünet az egyedüli biztos dolog Nepálban –, gyertyát pedig nem állítottak a mi asztalunkra. Megjött a kaja, Attila jó étvággyal esett neki az apró sültdaraboknak, bár alig találta meg őket a sötétben. Ahogy végzett, hozzánk lépett Gyopár, és gyertyát tett az asztalunkra.

– Azért tálaltak neked a sötétben, hogy ne lásd, mit eszel – ugrattam Attilát, aki vigyorogva vállat vont: – Mindegy, mi volt, ízletes volt.

A tányéron maradt csontokból nem tudtuk megállapítani, hogy azok milyen állatot szolgáltak életében, reméltük, hogy nem a környéken tucatjával röpködő sasok valamelyikének fiókája végezte tepsiben. Aznap éjjel Attila teljesített szolgálatot az illemhelyen.

A hegygerincen álló fogadónkból elméletileg látszania kellene a Himalájának, csakhogy túlságosan párás a levegő, így be kell érnünk az egymást váltogató 1500–2500 méteres hegyekkel. A látvány így is lélegzetelállító.

Élő isten

Katmandu belvárosának szűk utcái, a szédítő forgatag, a lökdösődés, a szalvéta vékonyságúra taposott patkánytetemek, a csodálkozó szent tehenek és bikák meg az őrült motorosok eléggé kikészítettek, mire kijutottunk a Durbar, azaz a Palota térre. Az orrfacsaró bűz után kimondottan jólesik végre mély levegőt venni, és tátott szájjal szétnézni. Különböző stílusban épített, gyönyörűen díszített templomok sorakoznak a téren, amely teljes egészében a világörökség része.

Önjelölt idegenvezetőnk átterel bennünket a téren, majd az egyik épülethez érve, betuszkol a szűk és alacsony ajtón át egy apró udvarba. Mint megtudjuk, itt lakik a királyi Kumari, azaz a szűz, aki foglalkozását tekintve isten. Csodálatos téglapalotáját faragott tikfaoszlopok, ajtók és ablakkeretek díszítik. A nevári mesterek szaktudását és ügyességét dicsérik a páratlan részletességgel kidolgozott faragványok.

Kumari valójában egy kislány, akit élő istenként tisztelnek, a nevárik hite szerint benne kelt élet re Durga, avagy ahogy Nepálban hívják, Taledzsu istennő. Külön palotában, szigorú felügyelet alatt él, évente csak egyszer jöhet ki az Indra Dzsatra fesztivál alkalmából, amikor hálát adnak, és tiszteletüket fejezik ki az eső istenének. Kumari lába nem érintheti a földet, ezért három napig szekérrel hordják körbe a katmandui Durbar téren és a környező szűk utcákban. Régebben ezen az ünnepségen áldotta meg a királyt.

Istensége az első menstruálásáig tart, attól a perctől kezdve már egyszerű halandó, rituális szertartással elbúcsúztatják, állami nyugdíjat írnak ki neki, és más kislányt keresnek a helyére. A jelöltnek szigorú követelményeknek kell megfelelnie. A szeme és haja feketesége, arca alakja, a hangszíne, a fogsora vonala és még több tucatnyi részlet kell megfeleljen a standardnak. Karcolás sem lehet a testén, egészségesnek kell lennie és így tovább. Nem lehet ijedős, pedig elég rémisztő próbáknak vetik alá, ezek egyike, hogy levágott bivaly- és kecskefejek között kell eltöltsön egy éjszakát.

Most itt ülünk az ablaka alatt, és tátott szájjal nézzük, hogy egy kb. 100 négyzetcentis felületre hány istenséget, szimbólumot faragtak a nevári mesterek évszázadokkal ezelőtt.

Idegenvezetőnk, a huszonéves fiatalember minden fontosabb épület előtt részletes történelemleckét ad elő, de a mi fejünkben már kezdenek összefolyni az adatok. Észrevéve tompa tekintetünket, afelől érdeklődik, hogy akarunk-e barátkozni a körülöttünk cirkáló lányokkal. Tizenéves lehet mindhárom, a legkisebb talán nemrég töltötte a tízet. Nemet mondunk. Rögtön témát vált: kérünk-e kokaint, marihuánát, ilyesmit. Köszönjük, azt sem kérünk, már így is szédülünk.

Nepál magyarjai

A Katmandu-völgyben egykoron három királyság rivalizált egymással, a feljegyzések szerint az egyik nevári király három fia között osztotta fel birodalmát, a völgyet. Katmandu, Baktapur és Patan királyai tetemes vagyont öltek a paloták, az egymás után emelt templomok  építésébe, a mai napig ezeket mutogatják a külföldi turistáknak, akik hitetlenkedve szemlélik a nevári mesterek munkáit. A nevári Nepál egyik népe, nyelvi, etnikai szempontból az égvilágon semmi köze a magyarsághoz. Az erdélyi magyarsággal mégis párhuzamba állítható. A mindössze egymilliós nemzet valamikor az egyik legfontosabb régiót uralta, kulturális hagyatékaikra alapoz a turizmus, az ő szobraikat, épületeiket mutogatják a külföldieknek. Nyelvük teljesen elüt a többi nepáli nemzetétől, állítólag a más anyanyelvűek képtelenek megtanulni. Több mint kétszáz évvel ezelőtt más népek hódították el területeiket, később számkivetettek lettek. Most már jobban áll a szénájuk, bár egyelőre sikertelenül küzdenek azért, hogy a nyelvüket legalább regionális szinten hivatalosnak ismertessék el.

Míg Katmandu etnikai szempontból teljesen vegyes, a 15 kilométerrel keletre fekvő Baktapur még nevári város. Téglaváros szó szerint, nem csak az épületek, de még az úttest is téglából van. Minden téglapiros, értelemszerűen, kivéve egy-két hindu templomot, amelyeket kőből emeltek. Kifogjuk a Biszket Dzsatra fesztivált, a kilencnapos újévi ünnepet. Több emelet magas szekeret hordoznak körbe a város utcáin. Vagyis elindultak vele, de az istenektől és ünneplőktől roskadozó jármű egyik kereke kitört. Rosszul kezdődik az óév búcsúztatása. Nepálban két időszámítást alkalmaznak, mind a Gergely-naptár, mind az ősi nepáli naptár érvényes. Az utóbbi 57 évvel a miénk előtt jár, így tanúi lehettünk, amint 2067-rol 2068-ra váltottak.

Az 55 ablakos királyi palota mögött hindu templom áll, tilos oda belépnünk, akárcsak a többi nem hindunak. Szomszédságában a békanyáltól bezöldült víztározót legalább megnézhetjük. Hihetetlen részletességgel kidolgozott kőfaragványok díszítik, a medence közepén hatalmas, rézzel bevont kobra ágaskodik, amint szembenéz a fal menti vízköpő fölé hajoló másik kobrával. Az itteni Durbar tér közelében belefutunk még egy bivalyáldozásba is, a szerencsétlen állat fejét lecsapták, és elrohantak vele az egyik isten domborművéhez, hogy meglocsolják friss vérrel.

Durbar tér Patanban

Patan hivatalosan Lalitpur névre hallgat, és noha csak a szent folyó, a rettenetesen szennyezett és büdös Bagmati választja el Katmandutól, mégis másabbnak tűnik. Az ottani Durbar tér sokkal tisztább, mint a fővárosban, és nincs bűz meg tolakodó árusok. A királyi palotát osztrák segítséggel múzeummá alakították át, ez lett Dél-Ázsia egyik legnagyszerűbb múzeuma. Páratlan kincseket őriz, a hindu és a buddhista vallás fontos ereklyéitől a középkori kézművesek remekművei mind megtekinthetők, a kiállított tárgyak mellett részletes magyarázatok nyújtanak betekintést a két vallás titokzatosságába, illetve segítenek a szimbólumok felületes megértésében. Élmény ez a múzeum, nagy kár, hogy látogatásunk során elvették a villanyt, és kézilámpával voltunk kénytelenek tanulmányozni a páratlan értékeket. A rendszeres áramszünet egyébként az egész országot sújtja. Naponta átlag 14–16 órán keresztül nincs villany. Sok helyen dízelgenerátor szolgáltat áramot, a patani múzeumnak talán nincs ilyen berendezése.

Szent folyó

A Bagmati fölött átívelő hidakon sokszor megszédülünk a bűztől. A folyót a világ egyik legszennyezettebb folyóvizeként tartják számon. Emberi és állati ürülék mellett sok mindentől barnállik. Hogy még mitől piszkos és büdös, arról alkothattunk némi fogalmat, amikor az ország legfontosabb hindu templomához, a Sívának dedikált Pasupatinát templomhoz látogattunk. A Katmandu keleti végében fekvő templom és a szemközti dombon emelt Síva-szentélyek tucatjai mágnesként vonzzák a helyieket és a turistákat. A folyó partján végzik a halottak rituális mosdatását, majd hamvasztását. Az előbbit a templom előtt, az utóbbit a folyásirány szempontjából a templom alatt. Piaci standokhoz hasonló betonemelvényekre helyezik a színes lepellel letakart halottat, körberakják gerendákkal, és jöhet a gyufa. A tűz még el sem hamvad rendesen, amikor egy péklapátszerű szerszámmal az elszenesedett maradványokat betaszítják a folyóba. A hamvasztást követően a halott hozzátartozóinak illik rituálisan megtisztálkodniuk a folyóban.

Pasupatinat templom és szent folyó. Ami itt folyik...

A szemközti dombon lévő apró Síva-szentélyek mindegyike előtt ott hever a kőből faragott Nándi, a bika, az istenre várva. A szentély közepén áll az egymásba helyezett linga és a jóni, vagyis a hímtag és a női nemi szerv szimbóluma, Síva egyik jelképe.

Másik világ a szomszédban

Bodanat szépségét igazából csak akkor értékeltük kellőképpen, amikor másodszor látogattunk oda. A Katmandutól északkeletre fekvő település tulajdonképpen összeér a fővárossal, de egészen más világ. Itt található a buddhisták egyik legfontosabb sztúpája. Az elsőt még a 6-7. században építették, a tucatnyi hódító közül valamelyik a földig rombolta a középkor vége felé. A mostanit a régi helyére emelték. Az impozáns, száz méter átmérőjű és mintegy 40 méter magas épület a buddhista filozófia szerint értelmezett világképet ábrázolja, a fokozatokkal egyetemben, amelyek a nirvánába vezetnek. A torony négy faláról Buddha szemei figyelik a világot. Állítólag a sztúpa alatt rejlik Buddha hamvainak egy része. Ezt azonban senki sem tudja biztosan, mint ahogy építésének a részleteiről is csak legendák mesélnek.

A környéket többnyire tibetiek lakják, gondosan rendben tartva környezetüket. A sztúpa körüli zárt teret több emeletes, üzleteknek, szállodáknak, irodáknak és lakásoknak helyet adó épületek határolják, amelyek tetején rendszerint vendéglő működik – hogy legyen, ahonnan a turisták a szájukat tátsák a különös építményre. A tér, az épületek szépsége csak a második látogatás során nyűgözött le, amikor már lejjebb engedtük a mércét, és a majdnem tisztaságot, a majdnem rendet is nagyra tudtuk értékelni.

Megvilágosodás

Egy hét kellett ahhoz, hogy ne a szagra, a koszra, a lökdösődésre meg a hasonló kellemetlenségekre figyeljek, és végre élvezni kezdjem Nepált. Időre volt szükségem ahhoz, hogy a színességben ne a rothadást, a mocskot, hanem a szépséget lássam, hogy a hangzavarból kihalljam a csendet. Ekkortól vált lenyűgözővé ez az ország, ekkor bukkant elő a mérhetetlen kulturális gazdagság. Pedig végig ott volt az orrom előtt.