Ebéd a Halottak városában

Tűz a nap Kairó felett. A fénye kéken csillan a városra búraként ereszkedő szmogon. Tél van, reggel nyolc óra. Szemétgyűjtögetők vonulnak szamaras kordéikon a negyedben ahol lakom, hangosan kiabálják, hogy dobják ki a lakók a felesleges fém-, műanyag- és üveghulladékot.

Az utcasarkon a helyiek kis kerekes bódékat állnak körül és esznek.

Odamegyünk a kordéhoz. Az eladó, egy harmincas, bajszos arab férfi álmos tekintettel végig mér, amikor mondom, hogy fúlt (egyiptomi lóbabot) kérek. Különösebben nem lepődik meg. Hellyel-közel tíz éve élek a Behoos metróállomás környékén, név szerint ismerek minden boltost, patikust, zöldségárust. Ők is ismernek engem. Az a nevem, hogy „a magyar”. Ha kedveskednek, azt mondják, hogy „a magyarok atyja”.

Udvariasságból nem bámulják meg a mellettem álló szőke feleségemet. Csak elénk teszik a két fémtálat benne a családi recept szerint főzött babbal, mellé egyiptomi ecetes savanyúságot, rukkolát és hagymát. Olcsó, a kormányzat által támogatott lepénykenyérrel esszük meg az ételt, töröljük tisztára a fémtányért.

A reggeli után mi is készülődni kezdünk.

„Tedd fel a kendőt” – mondom Eszternek, miközben sétálunk a kétsávos Tahrír út felé. Ügyetlenkedik, el kell igazítanom a sárga haját alatta.

Önmagában a kendő nem rejti el őt, nem azt a célt szolgálja, hogy „beolvadjon.” Itt nincs beolvadás, az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy ki vagy és mit csinálsz.

Itt kultusza van a hófehér bőrnek, a kék szemnek és a szőkeségnek. A lányok vagyonokat fizetnek ki bőrfehérítő csodakrémekért, az arcukra annyi fehérítőt kennek, amennyit csak elbír.

Sokáig nem teljesen volt világos a számomra, hogy mekkora kultusza van az országban a fehérségnek. 2011-ben értettem meg, amikor a szőke, kékszemű egyéves, totyogós fiammal mászkáltunk Alexandria belvárosában. Elég volt egy fél pillanatra félrenéznem, hogy a gyereket azonnal körbeállják és csoportosan etessék az egyiptomi asszonyok.

Az akkori asszisztensem, a kopt keresztény Michael hevesen ellenezte azt az ötletemet, hogy a gyereket Alexandriában neveljük fel, három nyelvet adva (angol, arab, francia) ajándékba az anyanyelve mellé. „Ez egy nagyon rossz ötlet” – mondta Michael a Tugareya kávéházban és szomorúan csóválta a fejét. Azonnal arra gondoltam, hogy a gyereket nem fogom tudni iskolába adni, hogy valamilyen politikai baj lesz (hisz éppen forradalom volt) vagy egyáltalán, nem fogják elfogadni az egyiptomiak.

„Egy elkényeztetett majom lesz belőle” – csapta le az aggodalmamat Michael.

Eszter fején viszonylag normálisan áll a kendő. Kimegyünk az út szélére, leintek egy iránytaxit, mondom a sofőrnek, hogy vigyen ki a Szajída Eisha mecsethez. „Mit csinálsz ott?” – kérdez vissza kikerekedett szemekkel, én meg rutinból válaszolom neki, hogy „a pénteki vásárba megyünk.”

Azért viszem Esztert ide, hogy lássa Egyiptomnak azt az arcát is, ami mindig rejtve marad a külföldi turista előtt. A húszmilliós városnak ugyanis van egy titkos arca is. A szegénységé és a nyomoré.

Európában szinte mindenhol folyamatosan csökken a lakosság, de a Közel-Keleten és Afrikában ugrásszerűen növekszik. Ha pedig szegénynek születsz, szegényként is fogsz meghalni. Az amerikai álom csak a régi színes tévékből ömlik erre a tájra.

Kiszállunk a taxiból. Hatalmas, hömpölygő embertömeg fogad. Kofák kiabálják mikrofonba vagy teli torokkal az eladó termékeik árát, árusok mutogatják galambjaikat, csirkéiket, eladó kutyáikat. Ez az állatpiac.

Átfurakodunk a tömegen, hogy beljebb menjünk és átlépjük a Halottak városának határát. A határ csak képzeletbeli.

Eszter akkor érti meg, hogy hol jár, amikor meglátja a sírokat, amiben emberek laknak. Ezért hívják a negyedet a halottak városának.

Az 1950-es évektől kezdődően töltődött fel a temető élettel, amikor Naszer elnök meghirdette legendásan nagy építkezéseit a városban. Kezdetben a gazdagok által a sírok gondozásával megbízott „gondokok” laktak a kriptákban a családjukkal, majd ahogyan a lakhatás ára növekedett a városban, úgy telt meg a temető élettel. Fekete kábelek viszik az áramot a sírok között.

Az ember orrlukai megtelnek az égő szemét és a bomló hulladék édeskés szagával. A sikátorok között kóbor kutyák vonulnak falkában a tűző nap alatt.

Bekanyarodunk az egyik kis utcába. Idős férfi ül egy középkori mauzóleum előtt és újságot olvas. „Mit keresnek?” – kérdezi. „A bútorpiacot” – felelem. Készségesen elnavigál. Már egy jó órája ténfergünk a Halottak városában, amikor feltűnik a bútorpiac. Kunyhók végeláthatatlan sora egy valamikori vasúti sín mellett. Minden használt bútora a városnak. Többek-között ebből élnek az itteniek, vagy a szemét kreatív hasznosításából.

Megdöbbentő mennyi gyerek rohangál minden szülői felügyelet nélkül, mezítláb, piszkos ruhákban az utcákon. Ők utcakölykök. A városban több tízezer gyerek él koldulásból, prostitúcióból az utcákon. A jelentős részük a családon belüli erőszak elől menekült el otthonról vagy egyszerűen elhagyták a szülei. Minden nyomornegyed látképéhez hozzátartoznak.

A vallásos Egyiptomban csak a közép- és felső osztályoknak a kiváltsága a fogamzásgátlás. A közhiedelem egybecseng a vallási tanítással: egy életet elvenni bűn.

Nézegetjük a bútorokat, a szemetet. Itt kincseket is lehet találni. Egy egyiptomi ismerősöm egy teljes rulettasztalt is talált már használt szocialista realista bútorok közé zsúfolva, de én is innen vadásztam a kolonialista íróasztalomat a lakásba. Az embernek egy idő után saját árusa is akad. Az enyémet, meglepő módon, mint az ország férfilakosságának a felét, Mohamednek hívják, a próféta után.

Az üzlete egy sikátorban van, nem messze egy mecsettől. A földre kidobott bútorok, használt ruhák, és piszkos szőnyegek között ül egy asztalnál, bekötött lábbal. Mellette két „alkalmazottja”. Ebédelni készülnek. Kérdezem mi történt a lábával.

– „Ráesett egy szekrény.”
– „Eltört?”
– „Nem hiszem.”
– „Orvos látta?”
– „Minek?”

Az orvosi kezelést szinte senki sem tudja megengedni magának Kairó szegényei közül. A felesége kötötte be.

Az asztalhoz invitál, hogy ebédeljünk vele. Fúlt fog enni, azt, amit mi reggeliztünk. Eszembe jut egy egyiptomi mondás:

A kormányzat reformokkal próbálja elkerülni az államcsődöt (pl. IMF-hitel), ez pedig hihetetlen terheket tesz a szegények vállára.

„Egy éve egy fúlos szendvics egy font volt. Ma három” – foglalja össze a dolgokat, majd teával kínál az egyiptomi vendéglátás jegyében. Miután kibeszélgettük magunkat, útnak indulunk Eszterrel, vissza a belváros felé. „Meddig lesz itt ez a nyomornegyed?” – kérdezi.

Ez a nyomornegyed marad. Túl nagy ugyanis ahhoz, hogy az itt élőket bárhová is át lehetne telepíteni a városban.

Az új nyomornegyedekre azonban ez nem igaz. Sylvia Maher Habib a Kairói Amerikai Egyetem kutatójának tanulmánya szerint a kormányzat egészen a 80-as évekig gyakorlatilag ignorálta az illegálisan létrejövő nyomornegyedeket, amelyek mind higiéniailag, mind közbiztonsági szempontból veszélyesnek számítottak, a 2008-as évektől azonban egy úgynevezett intervencionista politikát vezetett be. Ez magába foglalja a kilakoltatásokat, az engedély nélkül felhúzott épületek lerombolását, de a részbeni vagy a teljes fejlesztést is.

„Szemétváros” is, de ennek a jegyében lett bevezetve az áram és a csatornázás a Halottak városának egy részére. Ezek azonban mondhatni történelmi nyomornegyedei a városnak. Az újakra dózerolás és kényszerített kiköltöztetés várt. Hiába keresi most bárki a Maszpíró kerület környékén fekvő egykor zajos nyomornegyedet – a földdel tette egyenlővé a kormány, az október 6-a városrészben is hasonló sorsa jutott az ottani szegénytelep. A lakókat elvileg átköltöztették, de hogy hová, arról nem nagyon szól a fáma, csak kormányzati propagandavideók mennek a tévén.

Egy dolog azonban bizonyos: 2009-ben egy felmérés szerint a 90 millió lakosú Egyiptom 24 százaléka, csaknem 18 millió ember élt a szegénységi vonalként ismert napi egy dollár alatt. 2018-ra már százmillióan vannak.