A zárkában kitáruló világ

Fotó: Kristó Róbert

A Sinistra körzet, Az érsek látogatása vagy Az utolsó szénégetők sorai olyan szerzői megfontoltságról vallanak, mintha a szavak valamiféle szigorú törvényt követve kerülnének papírra. Bodor Ádám az írást beszédhangra váltva is megmarad lényegre törően bölcs, szűkszavú interjúalanynak.

2014. április 23., 11:352014. április 23., 11:35

Itt állíthatja be, hogy a Google-találatokban elöl legyen a Székelyhon!

– A kolozsvári Református Kollégium diákjaként 1952-ben letartóztatták államellenes szervezkedésért. A családban nem az első hasonló „vétség”, édesapja 1955-ben, ön egy évvel korábban szabadult. Hogyan érintette mindez zsenge, 17 éves korban?

– A legérzékenyebb koromban kerültem a rács mögé, amikor rádöbbentem, hol élek, és az elkövetkező évtizedekben mire számíthatok. Ennyi. Paradox módon a zárka magányában kitárult előttem a világ, és a saját életem távlatai. Utólag hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt. Nem adnám semmiért azt a két évet, amit a világtól elzárva töltöttem.

– Sőt, nem egyszer jelezte, hogy valamelyest utólag is hiányzott a börtön. Mi kelt ilyesfajta hiányérzetet egy fiatalemberben?

– Az élmény, amely amennyire megrázó, ugyanannyira fölemelő. Egész idő alatt úgy éreztem odabent, hogy itt valami rendkívül fontos dolog történik velem, és hogy az életem során ennek sok hasznát fogom venni. Első novelláskötetemen, A tanún Hemingway hatását vélték felfedezni a kritikusok. Kétségtelen, rövid írásai rendkívül tanulságosak, ellentétben a giccs határát súroló regényeivel. Technikailag nagyon sokat tanultam tőle és tulajdonképpen bátorítást kaptam. A prózának olyan területét nyitotta meg, ahová előtte kevesen merészkedtek be. Az oroszoktól is tanultam, azt hiszem, de a legtöbbet – bár talán illetlenség ilyet mondani – saját tapasztalataimból tanultam.

A teljes interjú az Erdélyi Napló április 24-én megjelenő 16. lapszámában olvasható.