Szász Judit: Egy iskoláról álmodok

– Már kicsi koromban nagyon szerettem vágni, rajzolni, ragasztani, varrni, édesanyám pedig igyekezett olyan dolgokkal megajándékozni, amelyek elősegítették e képesség fejlesztését. Felnőttként már tudatosan képeztem magam, különböző mestereknél tanultam a szakmákat, készültem arra, hogy egyszer főállású kézműves leszek. A főszakmám tanítónő, és a gyermekekkel való foglalkozás is hozzásegített ahhoz, hogy jobban és többet érdeklődjek a népi mesterségek, a kézműves foglalkozás iránt, hiszen ez is egy jó nevelési módszer. A fazekas mesterséget a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítványnál tanultam meg egy tanfolyam keretében, amely gyakorlatilag még mindig tart, én hat évig jártam oda hétvégenként, és Kolozsi Attila barátomtól tanultam. A többi szakma fortélyait kézműves táborokban, foglalkozásokon, ismerősöktől, barátoktól lestem el. A kerámia köti le a legtöbb időmet, de szakmailag képeztem magam mint bőrdíszműves, ezért Budapestre jártam három évig. A bútorfestés volt az első szerelmem, Csernátonban tanultam a Haszmann testvérektől, egy nyári szabadegyetemen.

– Főállású kézműves – mondta. Meg lehet ebből élni?

– Tavaly július óta egy kft. keretében működtetem a kerámiaműhelyt, ahol hárman dolgozunk azért, hogy a dánfalvi kerámiát és egyáltalán a fazekas szakmát továbbéltessük. Dánfalva valamikor fazekas falu volt, nagy hagyománya volt a kerámiának, és ezt nem hagyhatjuk meghalni, de szeretjük is csinálni. Persze, meg lehet élni belőle, rengeteg áldozattal, munkával jár, meg kell keresni a piacot, a vevőt, vállalni kell a fáradságot. Én még kezdő vállalkozó vagyok, de nem panaszkodhatok, úgy érzem, jól startoltunk, szerencsések vagyunk, és remélem, hogy a kitartó munka meghozza az eredményt.

– A fazekasság mellett marad idő a nemezelésre, bőrdíszművességre?

– Igen, sőt mivel kézműves oktatói képesítésem is van, az utóbbi években tartottam nemezkészítő, bútorfestő, bőrdíszműves tanfolyamokat is, és februártól újabbakat szeretnék elindítani, hiszen nem csak én szeretem ezeket művelni, hanem mások is. Átadni a tudást legalább annyira fontos, mint magát a mesterséget gyakorolni, hiszen ha nincs, aki folytassa, nincs a szakmának jövője. Szerencsére sok az érdeklődő, hiszen az embernek az szerez a legnagyobb örömet, ha valami olyasmit lát, használ, amit saját maga készített. Ez olyan öröm, amelyet pénzzel nem lehet megvásárolni.

– Meggyőződésem, hogy nekem nincs türelmem, fantáziám, kézügyességem, és nem tudnék kézműveskedni. Mi a titok nyitja?

– Először is az ember rá kell szánja magát, és el kell döntse, hogy mivel akar foglalkozni. Adjon erre magának időt, hiszen összecsapni nem lehet, a többi jön magától. Megszeretjük. Olyan, mint egy terápia: leülünk, dolgozgatunk, beszélgetünk, együtt vagyunk, és közben jól érezzük magunkat. Persze, az eredmény sem utolsó dolog, büszkeséggel tölt el, ha valamire rámutatunk, és azt mondjuk: ezt én készítettem. Szerintem mindenkinek van kézügyessége, türelme, csak ki kell aknázni. Volt olyan tanítványom, aki elmondta, sosem gondolta volna magáról, hogy ő képes heti egy alkalommal az agyaggal matatni, majd készít belőle valamit, amit otthon használ. Hatalmas sikerélménye volt. Időigényes a kézművesség, nem lehet kapkodni, sietni, nem a futószalag viszi ki kezünkből a holmit, hanem mindennel, amit kézbe veszünk, addig kell foglalkozni, amíg el. Amíg az első lépéstől eljutunk a végeredményig, egy-egy darabot legalább hatvan, hetven alkalommal kézbe kell venni. Hosszadalmas folyamat, a rá szánt idő és törődés meglátszik a kész tárgyon is. Minden egyes tárgynak saját lelke van, és mindegyik egy egyéniség.

– Mi nehezebb: ezeket a tárgyakat elkészíteni vagy eladni?

– Fogós kérdés. Egyrészt házhoz jönnek a vevők. Ha már egyszer ide valaki bejön, és mi kedvesek, figyelmesek vagyunk, minőséget nyújtunk, biztos, visszatér. Másrészt vásárokra járok, ezeket most kezdtem megszeretni. Eleinte nehezemre esett, de annak is megvan a hangulata, hogy ott állunk, várjuk, hogy jöjjenek a vevők. Jó látni, hogy az emberek már messziről mosolyognak, amikor a standot meglátják. Ez nagyon jólesik, ilyenkor az sem baj, ha nem vásárolnak. Nehézséget okoz, hogy össze kell pakolni, el kell vinni, fázni, várni kell, de hát megvan az eredménye is: minél többen megismerik a termékeinket, annál többen keresnek fel.

– Én is egy vásáron figyeltem fel önre...

– Na ezért nagyon fontos, hogy ne is hagyjunk ki semmilyen lehetőséget, ha csak egy mód van rá, mindenhová elmegyünk, ahol be lehet mutatkozni.

– Meséljen kicsit a műhely mindennapjairól.

– Naponta nyolc órát dolgozunk Gizi nénivel és Adival, én nem mindig vagyok itt, mert a szerevezés, a beszerzés is rám tartozik. Reggel beosztjuk a munkát, Adi többnyire korongoz, Gizi néni a díszítéssel, vizezéssel, törülgetéssel foglalkozik, de a szerepek néha felcserélődnek, hiszen itt egymáson is segítünk. Vannak olyan munkák, amelyhez mindannyian kellünk, ilyen a kemencébe való berakás, mázazás, kiszedést. Ez egy jó kis csapat. Nagy mennyiségben kerámiát másképp nem is lehet termelni. Egy ember nem tudna ekkora mennyiséget elkészíteni, úgy, hogy vásárokba is menjen, és a járulékos munkát is elvégezz. Most éppen egy megrendelésünk van. Íme, a lista, egy kétcsaládos nyaralóba készítünk kerámiaedényeket, az étkészlettől kezdve a konyhai edényeken keresztül a dísztárgyakig. Ugyanakkor figyelünk arra, hogy saját készletre is dolgozzunk. Mivel ebben a rendelésben szükség van két mézes bögrére, egyúttal ma elkészül 25-30 mézes bögre, hogy mi is tartalékoljunk. Kiszámoljuk, hogy mennyi edényünk van, lehet-e égetni, eltervezzük, mikor rakjuk meg a kemencét, mikor szedjük ki, mikor mázazunk. Igyekszünk hatékonyan dolgozni, kihasználni az időt és a körülményeket, de nem sietjük el a dolgokat.

– Mennyire van meghatározó szerepe a piacnak?

– Úgy indultunk, hogy azt készítettünk, amit jónak láttam. Ebben önző voltam, de menet közben alkalmazkodtunk mi is az igényekhez, úgy, hogy nem adtuk fel a minőséget, a stílust, az igényességet. Igyekszünk közelíteni az elvárásokat a tudásunkhoz. Most például egy szűrőn dolgozok, de ennek ötlete is akkor született meg, amikor egyszer valaki rákérdezett miért nem készítünk szűrőt. Készítettünk, és kiderült, van rá igény. Próbálunk újabb és újabb ötleteket kivitelezni, kísérletező kedvűek vagyunk. Ha nekünk az az eltökélt szándékunk, hogy ebből megéljünk, akkor igyekeznünk kell kitalálni minél több olyan típusú, színű, mintájú edényt, amely minél több ember érdeklődését felkelti.

– Az ön konyhájában minden eszköz saját készítésű?

– A konyhám olyan edényekkel van tele, amelyeket akkor készítettem, amikor tanultam. De ott vannak azok is, amelyeket a lányom készített, miközben tanult. Olyan tányérból eszünk, olyan bögréből iszunk, amelyet mi magunk készítettünk. Nincs két egyforma bögre, két egyforma tányér, de azokhoz nagyon ragaszkodunk, nem dobjuk ki.

– Ezek szerint sikerült átadni a tudást a lányának is.

– A lányom gyakorlatilag hároméves korától ott van minden kézműves táborban, tanfolyamon, nagyon szereti, érdekli. Nem biztos, hogy kézműves lesz belőle, de már nagyon sok mindent tud.

– Egy olyan ember, akinek a napi tevékenysége jelenti a hobbiját, mivel kapcsolódik ki?

– A hobbijával. Hazamegyek és előveszem azt a kis bőrtáskát, amit egy héttel ezelőtt kezdtem el varrni. Ezt nem lehet megunni. Egyik kézműves mesterség sem unalmas, mindig van kihívás. Munkám a hobbim, hobbim a munkám. Nem is panaszkodom, mert nincs, amire. Jól érzem magam, azt csinálom, amit szeretek, ott, ahol szeretem.

– Tervek, álmok?

– Szeretnék megtanulni kosarat fonni. Álmom az, hogy egy olyan kézműves iskolát alakítsak ki valahol, valamikor, lehet, hogy itt, lehet, hogy máshol, ahol az emberek – legyenek felnőttek vagy gyerekek – megtanulhatják, amit szeretnének, és akár hobbiszinten, akár majd profiként gyakorolhassák a szakmát. Egy ilyen iskoláról álmodok, és látok benne jövőt. Hogy mikor valósul meg, nem tudom, de álmodozni kell róla, máskülönben nem lesz belőle semmi.