Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál

A Csíkszentdomokos sorsforduló szokásainak kutatója hármas könyvbe rendezte korábban megjelent szokásmonográfiáit, kibővítve újabb kutatások eredményeivel, következtetésekkel.

„Azért választottam Csíkszentdomokost, mert felfedeztem, hogy egy erős, karakteres közösség, amely rendkívül sokat őrzött meg a három sorsforduló – születés, párválasztás, halál – szokásaiból” – magyarázta a szerző, aki igyekezett úgy megjeleníteni a székelység halottas kultúráját egy adott településen belül, hogy az reprezentatív legyen. Úgy véli, mindhárom kötet történelemkönyvnek is felfogható, együtt pedig történelmünk másképpen való elmondása. Mert mind a három az ember és önmagunk felemelkedésének története olyan értelemben, hogy hogyan szervezzük meg magunkat a három nagy sorsforduló körül.

Balázs Lajos elmondta, a gyűjtés rendszerezésére az a szemlélete vezette – amely merőben más az eddigi kutatásokhoz képest –, hogy minden sorsfordulatnak van egy nem látható valósága. Az ember sorsa mindhárom esetben megváltozik, és mind a három esetben az foglalkoztatja az érintettet: milyen lesz?

„A néprajzkutatásnak a halállal nemcsak a kialvás momentumától kell foglalkozzon, hanem a halál tudata, gondolatisága megjelenésének a folyamatával is. Ez egészen más, mint a tulajdonképpeni halál bekövetkezte. A nagy nyereségem az első kiadáshoz képest, hogy megláttam azt a kétfajta lelki vívódást, amit átél halála előtt a parasztember. Ez kétirányú. A halál előtti időszakban egyfajta lelki kényszer előtt áll az ember: ki akar békülni a haragosaival, és ki akar békülni Istennel. Mindkettő tulajdonképpen a saját magával szembeni leszámolás, a saját életével való szembesülés.”

A könyv első részében tehát a halálra való felkészülés momentumait vizsgálja Balázs, ugyanakkor tipologizálja és felvázolja a halál előjelrendszerét. Ezek közé tartoznak az álmok, az állatok jelzései, a megérzések, a jóslások, a „túlvilági” jelek is, melynek az a hit az alapja, hogy az élők és holtak kölcsönösen számon tartják egymást.

„Akkor kerül igazán válságos helyzetbe az ember, amikor kezdi látni a falon, hogy megjelennek az ősök. A mennyországot mondja az imában, de nem tudja, mit kezdjen vele. Nem tudja feldolgozni azt, hogy többet nincs szülő, gyermek, szomszéd, koma. S akkor kitalálja magának. Ezt a gondolatot Róheim Géza antropológus is megfogalmazta: a valós társadalom helyett halála előtt a paraszt ember egy fiktív társadalmat alkot meg magának. S én ezt felfedeztem Domokoson. Megjelennek, felsorolja, akiket lát, és akik őt várják. Hogy könnyebben elfogadja a halálát, akkor egy ilyenfajta kép jelenik meg.”

A második rész tulajdonképpen a meghalás pillanatát, az utána levő történéseket mutatja be. „Megszűnik a lelki gondozás, innen kezdődik a cselekvés. Ilyen a tükör letakarása, de a legfontosabb levetkőztetni meztelenre, és megmosdatni a halottat, a testi szennyet el kell tüntetni. Ez a rituális mosdatás: el kell választani mindenféle bűntől, azért, hogy egy új életet kezdhessen. Itt fedeztem fel a vidéki parasztember vallásosságának egészen különleges jelenségét, azt, hogy hogyan egyeztet össze kétféle teológiát. Hisz az Istenben, ugyanakkor egy sajátos paraszti szemlélet szerint indul el a lelke. A koporsója mellé vagy bele, két gyertyapálcát tesznek. Nem a mennyország vagy a pokol fele indul, hanem a Jordán folyó fele. Azzal a két pálcával megy át a Jordán vizén. Máshol a csónakosnak szánt pénzt tesznek a koporsóba. Domokoson nem, ott két pálcával indul el, megoldja maga. Lényeges gazdagítása ennek a hiedelemképnek.”

A második részben találjuk a végvacsorát, a búcsút, az imádkozót, magát a temetést, a tort. A halálkultúra nem csak az öregekről szól. Meghal a fiatal, a gyermek, az élete teljében dolgozó munkálkodó ember. Minden korú embernek megadják a végtisztességet – mutatott rá Balázs Lajos. 

A harmadik nagy rész a halállal kapcsolatos hiedelmek világát mutatja be, magát a gyászt, annak típusait.  Kérdésünkre, hogy milyen a halálhoz való viszonya a székely embernek, elmondta, bármennyire is harciasnak, erősnek és karakteresnek állítódik be, amikor odakerül, hogy közeledik a vég, bizony fél. „Erre a bizonyítékom az, hogy hogyan hal meg. Pontosan a halálfélelem az, ami fokozatosan beleviszi és arra készteti, hogy önmagával, az életével szembesüljön. Ennek minden fokozata a halál elfogadásáról beszél. Ezt nem kíséri derű, vidámság, fáj az elmúlás, az elválás. Ragaszkodik utolsó pillanatig az élethez. Az ettől való megválás gondot, szomorúságot jelent.”