Chris, az amerikai kalákás

– Hol születtél? Miként kerültél Romániába?

– Az USA dél-nyugati régiójában található Új-Mexikóban születtem, 30 mérföldre a mexikói határtól. Amikor mindössze három hónapos voltam, akkor kezdte el édesapám doktori tanulmányait, ekkor Kansasba költöztünk. Ezt követően, ötéves koromban hat évre Afrikába költöztünk, Botswanába. 1991-ben visszamentem az USA-ba, folytattam tanulmányaimat. Egy édestestvérem van, pont úgy néz ki, mint én, továbbá két örökbe fogadott nővérem: egy afro-amerikai és egy indián. Az egyetemen klasszikus fuvolát tanultam, valamint színművészetet. Eldöntöttem, hogy nem akarok előadó lenni, mivel számos tehetséges barátom van a szakmában. Nekem nem hiányzik az ő életmódjuk, látván, hogy napi nyolc órát csücsülnek egyedül egy szobában. Eldöntöttem, hogy a művészeteket inkább a menedzsment oldaláról fogom megközelíteni. Első állásom egy hatalmas új színháznál volt Minneapolisban, fundraising tevékenységet folytattam. Több száz alkalmazottja volt, úgy éreztem magam, mint egy csavar a gépezetben. Túl korai volt. Egy kisebb nonprofit szervezetnél tevékenykedtem tovább, gyermek-elmegyógyintézetben. Tapasztalat szempontjából rengeteget fejlődtem itt. Két évvel Romániába érkezésem előtt sportszervezeteknél dolgoztam, de feleségemmel eldöntöttük, hogy az USA-n kívül szeretnénk élni. Pontosan akkor választották újra George Bush-t. Csatlakoztunk a Béke Hadtest önkénteseihez. Feleségemmel 2006-ban érkeztünk Romániába, először Ploieşti-re. Tízhetes románnyelv-képzésen estünk át, miután Udvarhelyre jöttem, még azt a kicsit is elfelejtettem, amit megtanultam. Önkéntesként dolgoztam az Agoránál, további számos romániai nonprofit szervezetnél. Kolozsváron kezdtem el begyűjteni azt a szükséges tapasztalatot, ami a közösségi alapítványok működéséhez szükséges. A kolozsvári elég lassú volt, ezért elindítottam ezt, az SZKA-t. Emellett számos hasonló alapítvány működik már Erdély-szerte, ugyancsak közösségi alapítvány neveket felvéve. Azt már, remélem, nem kell mondanom, hogy teljesen udvarhelyi dolgokra koncentrálunk: helyi forrásokból helyi projekteket hozva létre. Világszerte 1400 közösségi alapítvány projekt fut már, a legelső 110 éve alakult az USA-ban. Az elején viccelődtünk a nevet illetően, Kaláka Alapítványnak akartuk hívni, mivel ez a lényege: együtt jönnek és dolgoznak az emberek.

– Miért éppen Románia?

– Nem volt más választásom. A Béke Hadtest egyszerűen kihelyez valahova. Korábban mehettem volna Jamaikába vagy El Salvadorba gyerekeket tanítani, de az nem volt a munkaköröm. Harmadikra el kellett vállalnom az ajánlatot, különben azt gondolták volna, hogy nem veszem komolyan az önkéntességet.

– Nehéz volt megszokni a körülményeket?

– Ploieşti-en egy öregasszonnyal kellett laknom, ő totál dilis volt. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy én mosok, és ruhákat teregetek. Folyton kérdezte, hogy férfi elődeim is ezt csinálták? Annyit tévézett, hogy teljesen agymosottá vált. Amikor mondtam neki, hogy Udvarhelyre jövök, hüledezett, mert az a tévhit élt a fejében, hogy itt mindenki bicskázik és közveszélyes. Úgy gondolom, hogy a régi Romániához viszonyítva Udvarhelyen élni eléggé könnyű (tiszta, éttermekben jó a kiszolgálás stb.) – legalábbis ezt mutatják nekem.

– A magyar nyelvvel hogy állsz?

– Hát azzal eléggé hadilábon. Nekem minden idegen nyelv nehezen megy, de a magyar aztán különösen. Már viszonylag jól megértem az embereket, ez már valami. Néha csak azért állnak szóba velem, hogy élesben kipróbálhassák angoltudásukat, de ezért nem haragszom. Legjobban Almáson szeretek magyarul beszélni, mivel az idősek nagyon lassan beszélnek, és az nekem a legkönnyebb.

– Honvágyad van?

– Néha van, de nem veszélyes, mivel szerte a világban nőttem fel. Még az államokban is távol voltam szüleimtől. Nővéreim gyerekei nagyon hiányoznak, szeretném látni őket, amint felnőnek. Másképp nem veszélyes. Amúgy Amerika nagyon unalmas tud lenni. Ott annyira könnyű megélni, hogy néha irreálisnak tűnik. Minden annyira jól meg van szervezve, hogy egy idő után unalmassá válik. A legtöbb embernek a munkáján kívül semmije sincs, ami szebbé tehetné az életét.

– Milyen volt az SZKA-t elindítani?

– A lakónegyedi játszóterek felújítása volt a legelső projektünk. Több mint száz ember jött a felújításokra, érdekes volt. Mindenki hozta azt, amije volt. Szerszámot, szendvicset, jó hangulatot. Mivel működött, egy nagyobb projekt keretében folytattuk a Tábor-negyedi játszótéren. Jó volt látni, hogy az egészre kizárólag helyi erőforrásokból gyűlt össze a szükséges anyag, készpénzt alig felhasználva.

– Mi a véleményed arról, hogy az udvarhelyi alapítvány sikeresnek mondható másokhoz viszonyítva?

– Az alapötlet az, hogy a helyiek beletegyenek némi pénzt, és ők döntsék el, mire fordítsák azt. Romániában kevés szervezet működik ezzel a módszerrel. A legtöbb idő és energia arra megy el, hogy elmondjuk az embereknek, miről is van szó tulajdonképpen. Véleményem az, hogy amint eljön hozzánk egy személy, és részt vesz valamiben, később már megbízik bennünk. Nagy különbség ez a többi kelet-európai közösségi alapítványhoz viszonyítva.

– Hogy látod, miként tevékenykednek a székelyek?

– Akikkel dolgoztam, és hittek abban, amit csinálnak, azokkal könnyű volt. Sok olyan partnerünk van, akik teljesen előretekintenek, és azt próbálják meglátni, mire van szüksége Udvarhelynek. Ha a kalákáról beszélek egy idegennek, és elhívom, általában el is jön. Ha a szomszédnak szólok, az esélytelen. Mutatnak a barátjukra, hogy majd ő megy, de én nem. Az gondolom, hogy az itteniek nem bíznak eléggé egymásban. Túlságosan nagy hangsúlyt fektetnek a politikára, pedig rendkívül utálják azt mind helyi, mind pedig országos szinten. Általában azt tanácsolom, hogy amibe nincs lehetőségük beleszólni, ne is gondoljanak rá, viszont ha van egy jó ötletük, és az helyi szinten megvalósítható, tegyenek meg mindent érte.

– Eléggé idegennek tűnsz sok embernek. Szerinted eléggé befogadók a helybéliek?

– Számos közeli barátom van, sőt még keresztfiam is. Sok bulira elhívnak. Minden azon múlik, mennyit és hogyan kommunikálunk egymással, és szakítunk-e elég időt egymásra. Sok olyan vicc is kering rólam, hogy valami CIA-ügynök vagyok. Ennek legfeljebb csak akkor lenne valós alapja, ha Székelyföldön lenne kőolaj. Nem én választottam, hogy ide jöhessek, viszont itt maradok, mert felelőséggel tartozom az embereknek az SZKA miatt. Megpróbálom megtanítani nekik, hogy Udvarhely egy közösség, és azt meg kell becsülni.

– Nem elűzni akarunk, de megkérdezném, meddig tervezel még itt tartózkodni?

– Már majdnem öt éve Romániában élek. Legalább másfél évet maradok még. Alicia, a feleségem még elvégez egy mesterit Olaszországban, aztán meglátjuk. Nem sietek el Udvarhelyről. Az SZKA-nak egy helyi „termékké” kell válnia, amibe az is beletartozik, hogy helyi vezetője lesz. 2011 folyamán munkámban az is benne lesz, hogy kiválasztom az erre megfelelő személyt.

– Minden interjúalanyomnak van egy üzenete az olvasók felé. Te mit mondanál?

– Amit korábban is mondtam. Ne aggódjanak azért, amit nem tudnak megváltoztatni. Azon dolgozzanak, amit megtehetnek saját erejükből. Merjenek abba is belevágni, ami először őrültségnek hangzik. Merjenek változtatni, összefogni, mivel csak ez fogja Udvarhelyt egy nagyszerű városnak megtartani. Ahogy a város történelme is igazolja, közösen épült fel a belváros számos épülete: megpróbálták a helyet jobbá változtatni, és sikerült. Ezek a próbálkozások tették a helyet szebbé, mivel mertek próbálkozni!