A. G. Weinberger: a hírnevet föl kell építeni

– A Tündérground zenekar első stúdiólemezén szerepel egy dal, a Pávatánc, amelyet önnel közösen vettek fel. Hogyan került kapcsolatba ezzel a csíkszeredai zenekarral?

– 2006-ban meghívtak Tusványosra, és éppen amikor megérkeztünk, a Tündérground zenélt. Nagyon meglepett ez a grúvos, pszeudó-elektronikus, de mégis népies hangzás, nagyon élveztem. Utána jött a mi koncertünk, fel kellett menni a színpadra, közben ők eltűntek. Akkor már tudtam, hogy a Tündérground egy érdekes projekt. Aztán a tavaly valahogy összekerültem Bodó Istvánnal. Meghívott a születésnapjára, ott beszélgettünk, és egyszer csak mondja, hogy van egy zenekar, amit menedzsel, a Tündérground. Megtudtam, hogy készülnek az első stúdiólemezükre, és mindenféle szakmai részletet kérdezett tőlem. Elmondtam, hogy én hogy csinálom, és azt kérdezi tőlem az István, a már nem tudom hányadik pálinka után, hogy esetleg tudnál te is...? Hát persze, mondtam. Ez valamikor tavaly novemberben volt, és az idén januárban fölmentünk Kolozsvárra, és fölvettük a Pávatáncot. Nagyszerű volt dolgozni velük, nagyon friss érzelmi áramlat közepébe kerültem, nagyon jó volt.

– Bukarestben él, ott saját lemezkiadó cége is van. Hogyan jellemezné a romániai zenei showbizniszt?

– Szerintem olyan nincs. Ha nagyon bőkezűen gondolkodunk, körülbelül 1500 ember alkotja a román showbizniszt. Ez nem biznisz. Nem is csodálkozom, hogy itt még nincs fejlődés, mert nincs érdek. Ha pénzt lehetne ebből visszavenni, akkor nagy fejlődés lenne, mint ahogy a nyugati világban történik, mert ott ebből nagyon sokan nagyon sok pénzt tudnak keresni. Itt még gyerekcipőben jár az egész. Ha jól megnézzük, akkor minden háttér közpénzekből összeverbuválódott városnapi rendezvényre, fesztiválra van egy bizonyos névsor, amely közül fellépőket hívnak. Ezek átlagéletkora 45–50 év. És akkor sejthetjük, hogy tulajdonképpen ezek az előadók még a hetvenes évek végén kezdték el a bizniszt. Még bizonyára emlékszünk rá, hogy akkoriban két fő – mai technikai szóval érve – promoterv uralta a romániai koncertéletet: a cenaclul Flacăra és az U.T.C. Ennek egy kicsit a végét elkaptam, \'85-ben bekerültem a Metropolba, mi is az U.T.C.- n keresztül turnéztunk. A mai napig ez az old schoolos testvériség, ami akkor köttetett, vezeti a piacot. És az, aki most egy városi tanács döntéshozó székében ül, lehet, hogy egy cenaclul Flacăra koncerten csókolózott először és így affektíve kötődve érzi magát azokhoz a művészekhez, akiket akkor látott. Mivel akkor megállt az egész kulturális fejlődése, ő csak úgy érzi jól magát, ha azokat a fellépőket hívja meg a város napjára. Sajnos, ez nem csak a kimondottan román vidékeken, hanem a Székelyföldön is így van. Én Romániában egy olyan művész vagyok, aki nincs benne a rendszerben. Ezért ez a rendszer elejétől fogva, a 90-es évektől, kitaszított, ezzel nekem jelezvén, hogy fiam, te magadnak kell megcsináld a saját hírnevedet. Én meg is csináltam, ezért vagyok én adminisztratív szempontból mindenki fölött. Én nem kell elszámoljak senkinek, egy olyan szintre fellendítettem a bizniszemet, ahol tőlem függ 100 százalékosan a karrierem. Ha fejlődésről van szó, akkor modellül kell venni a választás illúzióját, minden mindig attól fejlődik, ha van egy ellenpontja, egy ellenlábasa, ami a közönséget ketté, vagy többfelé osztja. A közönség többfelé oszlása, ez fogja a biznisznek a fejlődését elősegíteni és garantálni. Nálunk ez még nincs. A romániai zenei életben, ebben a kategóriában, ahová én is tartozom, kevés az a zenekar, amelyiket közpénzeken meghívnának fellépni. Ugyanakkor a rádióban sincs támogatás. 5–6 nagy rádiótröszt van, de ezek ugyanazt a salátát ajánlják többnyire a hallgatóknak. És így működik az egész ország, ezért vagyunk itt, ahol vagyunk. Senki sem mer dönteni. És ezáltal nem mennek a lemezgyártások sem, mert rengeteg ingyenkoncert van, ami megöli a bizniszt. Valahol valakik még fentről nem jöttek arra rá, hogy ez az egész tevékenység pénzcsináló masina lehet, ha valaki jól kézbe venné.

– Az elmúlt évben saját műsort vezetett a román közszolgálati televízióban. Kérem, meséljen egy kicsit az Acadeaua című műsorról!

– Sokkal nagyobb labda, mint amit én elképzeltem: megszervezni az új sorozatokat, a művészembereket megtalálni, meggyőzni, hogy ez egy jó dolog. Ha hiszik, ha nem, nagyon sokan visszautasították a meghívásomat, mert még nem fogták fel, hogy milyen fontos a tévében szerepelni. Most már a második szezont készítjük elő, egyre több ember nézi már a műsort, ez körülbelül egymillió embert jelent hetente. Ja, hogy a költségvetés nevetségesen kicsi? Persze, hogy kicsi, nem is tudunk fizetni. Sokan mondják, hogy nem megyünk oda, mert nincs pénzed. De ez a műsor nem arról szól, hogy egy éjszakán keresztül valaki meggazdagodjon, hanem hogy egy folyamatosságot biztosítson néhány hónapra, a kedves művészvendég ki tudja használni ezt az előnyt a saját marketingjéhez. Ha jól belegondolunk, mi egy olyasvalamit adunk el, ami nem létszükséglet. Én csak egy áfa vagyok, egy hozzáadott érték a létezéshez. A művészet abból áll, hogy meggyőzzük a kedves közönséget, hogy jöjjön el a koncertre és vegye meg a jegyet, esetleg a lemezt is, mert ebből élünk.

– Azért mégiscsak a zenén van a hangsúly, az élteti ezt az egészet...

– Hát persze, én erre esküdtem föl. És ha jól csinálja az ember, az át tud vetődni a közönségre, és akkor érzik, hogy valami jól működik ott. Nem mindenkinek sikerül, aki a nyakába akaszt egy gitárt és gyakorol. A színpadra kiállni, egy teljesen más szakma. Ezt föl kell építeni. Fiatal zenészeknek a siker az egy öngyilkosság, mert nem tudják feldolgozni azt a súlyt, azt a nyomást, ami a sikerrel együtt jár. Minden szakmában a lépcsőket meg kell járni. Az embert a siker elszigeteli a többiektől. Mert igazából senki sem vállalja fel veled a sikeredet. Ha sikered van, akkor elkezdődik az irigykedés, a pletykálkodás, az aláásása annak, amit építesz. És csalódni fogsz az általad hitt legjobb barátodban is. Ezt fel kell vállalni, meg kell érteni, el kell fogadni, úgy ahogy van. Az elszigetelődést azt érzelmileg fel kell dolgozni. Én megértettem ezt. A kilencvenes években mentem át ezen, amikor éreztem azt, hogy elárulnak, meglopnak, a hátam mögött röhögnek, nagyon rossz volt. Ellenben az ember megedződik. Ha nagyon fiatal lettem volna, összeroppantam volna. A siker is megkéri a bérét.