Születéstől a halálig: BOGozva az élet értelmét

A szereplők civil öltözéke alakult át jelmezzé, amikor a laza farmert Chanel kosztüm és/vagy az öltöny váltotta föl, így lett tudni való, hogy a szereplők a felnőttkorba léptek. A néző a jelzésekből pontosan érezhette, hogy bizony az idő, a múló idő, az a fránya idő a keret, ami határt szab azoknak a dolgoknak, amik velünk megtörténnek, vagy megtörténhetnek. Az élet idődaráló pedig először beindul, egy ideig darál, aztán egyszer csak leáll.

A holland társulat neve: BOG, ez az ő nyelvükön nagyjából íjat jelent. Az íj szerkezete, tudjuk, egy ívet formáz, ahogyan az élet is a kezdet, a csúcsfeszülés és a lankadás ívét rajzolja meg a születéstől a halálig. A BOG szó ciklusokat, az életciklusok váltakozását, az életfolyamat lineárisnak tűnő, ám nagyon is íves struktúrájának jelentését is magába sűríti.

Különös szellemi „átkötés” ez, és díjazandó vállalás, hogy a komplex madáchi kérdést – mi az élet értelme? – éppen egy ifjú emberekből álló csapat BOGozgatta a színházi fesztiválon. (A darabot írta és előadta: Judith de Joode, Benjamin Moen, Sanne Vanderbruggen, Lisa Verbelen.)

Tényleg ennyi lenne az élet? Nőni, nőni, enni, aludni, aztán felnőni, tülekedni, végül tablettákat szedni és kihúzni magunkat a listáról? Az idő múlásához való viszonyunk lenne az élet értelme, tartalma? Az idővel való bíbelődés lenne az élet maga? Jegesen izzasztó kérdések. A néző előtt gondolatban megjelenik egy főnévi igenevekkel teleírt „életfal” (akár egy konceptuális képzőművészeti alkotás). Nem is érti, miért nem egy fehér fal a díszlet, amire ott helyben fölírják a hívószavakat a szereplők?

A folyamatot egyszerre befejezetté tenné. Bocsánat a kitérőért, csak eljátszottam kicsit egy vizuális gondolattal. Nem. Nem szükséges semmilyen segédeszköz, a hívószavakat díszletszentenciák nélkül is érti a néző, aki végül az időutazáshoz útravalónak összegző mondatokat is kap az ifjúság képviselőitől. Például leszögezik számára, hogy két választása lehetséges: az egyik: pánikba esni és félni az elmúlástól, a másik: megbékélni vele. Bizonyára nem teljesen egyformát gondol erről a huszonéves és az, aki túljutott már az emberélet útjának felén, de meg kell hagyni, ennél nagyobb bölcsességet ő sem tud mondani.

E sorok írója, mikor az előadás után szemét megtörölve szívből tapsolni kezdett, arra gondolt: lehet pánikba esni, lehet megbékélni, de talán nem mindegy, hogy a két érzés hullámzása között közben mi történik velünk, bennünk, általunk.

De vajon tudjuk-e egyáltalán, hogy milyen koordináta-rendszerben darál a darálónk? Tudom, a „nem tudás” tudásának bevállalásához szükségeltetik egy cseppnyi idealizmus. Ez talán segíthet az enni, aludni, pisilni, kakálni, meghalni érzést némi reménnyel megtoldani.

Még az is lehet, hogy az idő nekünk dolgozik. Ha nem, akkor pedig volt egy lehetőségünk, hogy múlassuk azt (még ha csecsemő- és aggkorunkban bepelenkázva is).