Londoni kiállítása után New Yorkról álmodozik Szőke Beatrice

– Ráadásul munkásságod jelentős részét egyelőre festmények teszik ki.
– Igaz, de régóta kísérletezgetek, installációötleteim és színházzal kapcsolatos terveim is vannak.

– Volt vagy van mentorod, olyasvalaki, aki felismerte benned az alkotó szellemet, terelgetni próbált?
– Mindig is voltak kulcsemberek. Nagyapám, a barátok és főként egy unokatestvérem, aki, amikor az iskola után újra nekiálltam festeni, teljesen szabadon – akkor szárnyaltam csak igazán! –, a folytatásra, sőt kiállításra ösztönzött.

– Hogyhogy addig nem szárnyaltál?
– Az iskola elvette a kedvemet a művészettől. A figuratív festészetet, legyen az portré, tájkép vagy csendélet, másolásnak tartom, és semmi kihívást nem látok benne. Márpedig az iskolában inkább efelé lökdöstek, nem hagytak teret a személyes kibontakozásnak, én meg nem voltam elég öntudatos, nem lázadoztam, nem hangoztattam a nézeteimet, így nem is leltem támogatóra a tanárok között. A korlátokat letudva két évig csak jártam az országot, aztán elfáradva hazakerültem, és nekikezdtem ismét dolgozni, felrúgva az iskolában tanult szabályokat.

– Mi vagy ki inspirál?
– A természet és a misztika. Utóbbi útvesztőiben gyakran találom magamat. Azt hiszem, a szürke hétköznapokat próbálom így túlélni, színesebbé tenni.

– Melyik stílusirányzat áll legközelebb hozzád?
– Az absztrakt expresszionizmus, mert sok értelmezési lehetőségre ad módot, és segít megérteni az univerzumot. Újabban tetszik a performance art, amely több művészeti ág kifejezőeszközeit ötvözi.

– Van kedvenc anyagod?
– A bekeretezett tükör. Kézzel festek rá, egyébként a vászonra is általában.

– Az alkotásaidhoz rendre szövegeket is társítasz, amolyan szabadverseket. Mikor születnek ezek? Alkotás előtt, közben vagy után? Egyáltalán van ennek leírható folyamata?
– Nincs. Van, amikor a verseimből inspirálódom, vagy festés közben érkezik a sugallat, amit rögvest le kell írnom, máskor meg az elkészült festményt nézegetve kezdek írogatni.

– Sokszor éri a kortárs művészetet az a kritika, hogy nem közérthető. Mifelénk hogyan viszonyulnak hozzá az emberek?
– Ahogy a lila rúzs is meghökkentő eleinte… Rá kell vezetni őket – a gondolatközléseim ehhez adnak támpontot. Egyébként főleg a középkorúak nyitják ki könnyebben az elméjüket, szívüket és szemüket.

– Mit érzel alkotás közben?
– Az érzékeimre próbálok hagyatkozni, a rációt teljesen kizárni. Az első réteget intuitívan viszem fel, aztán kidolgozom az apró részleteket. Megfigyeltem, hogy a rajzolás nyugalomban tart, ellenben a festés felpezsdít, a feltörekvő érzésekhez a vásznat és az akrilt kapom elő. Néha közben sírni is szoktam, ami felér egy megtisztulással.

– Ha elbizonytalanodsz, mi visz mégis tovább?
– Olyankor még többet dolgozom, vagy másokat tanulmányozok. Lelkes kiállításlátogató vagyok, szeretem figyelni, hogy az adott művész miként fejlődik, merre halad.

– Mit gondolsz, kilógsz a sorból?
– Még nem találtam meg, igaz, nem is nagyon kerestem eddig a nekem való közeget.