
Fotó: Nagy Lilla
Mihez kezd az emberiség azzal a tudással, amely képes világokat elpusztítani? A Mikó-várban tartott előadás, drámai monológok és dalok alkotta est nemcsak a fizika titkait idézte meg, hanem a felelősség és a béke kérdését is a közönség elé állította.
2025. augusztus 18., 12:172025. augusztus 18., 12:17
2025. augusztus 18., 12:192025. augusztus 18., 12:19
Az Üveggyöngyvarázs tudományos fesztivál záróestjén a csíkszeredai Mikó-vár falai között különleges előadás bontakozott ki. Nem egyszerű ismeretterjesztő program volt, se nem monodráma, és nem is hagyományos koncert – hanem a három ötvözete. Tudományos előadás és monológ, amelyeket dalok szakítottak meg, kísértek, erősítettek, és amelyeknek középpontjában az emberiség egyik legnagyobb kérdése állt: mihez kezdünk azzal a tudással, amely képes világokat építeni és világokat elpusztítani? A monológokat Borsos Tamás színművész adta elő.
Fotó: Nagy Lilla
Nagy Péter színpadon elhangzó történetei nem száraz dátumokból és kísérletek elmeséléséből álltak. Inkább olyan volt, mint egy nagy ívű emberi regény. A közönség egy estére együtt gondolkodhatott azokkal a tudósokkal, akik a huszadik század elején a fizika addig ismeretlen területeire merészkedtek. Megidéződött a pillanat, amikor a kutatók rájöttek: az atommag nem oszthatatlan, és a benne rejlő energia felszabadítható.

Versek, fotók, tudomány és zene szőtte egybe az Üveggyöngyvarázs második napját: az évszakok és a csillagos égbolt története kelt életre Munzlinger Attila képein, Nagy Péter előadásában és a Csíki Kamarazenekar Vivaldi-koncertjén.
Az előadás egyik legemberibb epizódja Szilárd Leó londoni „villanása” volt: egy közlekedési lámpánál állva, a zöld jelzésre várva jutott eszébe a láncreakció gondolata. Egy városi utcasarok mindennapi mozzanata így vált a világtörténelem fordulópontjává. Ugyanilyen erős pillanat volt, amikor felidéződött a sivatagi robbanás képe 1945-ből – a Trinity-teszt. A fény, amely nappallá változtatta az éjszakát, s amelyet Oppenheimer a Bhagavad-Gitából vett szavakkal kommentált: „Én lettem a halál, világok pusztítója”.
Fotó: Nagy Lilla
Az előadás kitért a magyar tudósokra is. A „marslakók” – így nevezték tréfásan a budapesti származású tudósokat, Teller Edét, Wigner Jenőt, Neumann Jánost – döntő szerepet játszottak abban, hogy a világ szellemi térképe átrendeződjön. Az emigráció, a kényszerű elhagyás, a háború árnyéka mind beépült abba, ahogyan a tudás sorsfordító erővé vált.
A monológ közben nemcsak fizikai elméletekről, láncreakcióról, neutronokról és uránról esett szó, hanem az erkölcsről is. Az emberi felelősségről:
Ezen gondolatok közé épültek be a dalok György László, Korpos Szabolcs és Csibi András előadásában. Nem könnyed koncertbetétek voltak, hanem feszültséget oldó, ugyanakkor elmélyítő zenei pillanatok. A szövegek, a dallamok mintha a hallgatók helyett is kimondták volna azt, amit a történet súlya miatt nem lehetett egyszerű szavakkal elmondani: a vágyat a békére, a félelmet a pusztítástól, a reményt, hogy a tudásnak más útja is van.
Fotó: Nagy Lilla
A közönség végül nem csupán tudománytörténetet hallott, hanem saját jelenére ismerhetett. Mert bár a történet a múlt században játszódik, a kérdés ma is ugyanaz: mire használjuk a kezünkbe adott eszközöket, legyen az atomenergia, mesterséges intelligencia vagy bármilyen új felfedezés? A Mikó-várban elhangzott előadás így nemcsak tudást nyújtott, hanem felelősségre is tanított. A hallgatóság úgy állhatott fel a székből, hogy egyszerre vitte magával a fizika szépségének csodáját és a morális kérdések súlyát. Egy estére a tudomány és a művészet egymás mellé állt, hogy közösen mondja ki: a tudás önmagában nem jó vagy rossz – az ember döntése az, ami irányt ad neki.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
Rusz Lívia (1930–2020) az erdélyi képregény talán első igazán ismert alakja, a mai napig közkedvelt Csipike figurájának (képi) megteremtője, akiről kevésbé köztudott, hogy a festészetben is jelentőset alkotott.
A hatalmas kontyoktól és lakkozott hullámoktól hosszú út vezetett a mai könnyed, természetes menyasszonyi frizurákig. Császár Edith mesterfodrász szerint a modern menyasszony már önmagát szeretné látni a tükörben az esküvő napján is.
Az évnek ebben az időszakában igazán csábító a friss orda a piacon. Ha szeretjük az ordát és a pite jellegű süteményeket, ezt mindenképp próbáljuk ki. A fagyasztott gyümölcsnek pedig fogynia kell, mert lassan jön a friss.
Az átmeneti koranyári időszakban illatos mezei szegfűgombát gyűjthetünk, ha kiadós eső után gombásznánk a közeli legelőkön. A lucfenyő és más fenyőfélék is elkezdték már a friss hajtásaikat nevelni, desszerteket és szirupot is készíthetünk belőlük.
szóljon hozzá!