Ahol nincs könyv, ott van-e világ?

Később is írtam verseket, még a kommunizmus idején, be is vittem az Igaz Szóhoz Markó Bélának. Nem jelentek meg, talán azért sem, mert rendszerellenes versek voltak. Egyetemista voltam, amikor történtek a vásárhelyi márciusi események, és az számomra olyan trauma volt, hogy éveken keresztül hordoztam magamban. Tudtam, hogy valamikor meg kellene írni. Aztán 2020-ban a második térdműtétem után egyszerűen eljött az ihlet, és leültem, megírtam az első könyvemet. Számtalan hiba van benne, mert az elsőkönyves szerzőknek a legtipikusabb hibáját elkövettem: mindent bele akartam zsúfolni, amit harminc évig hordoztam magamban. A vásárhelyi eseményekből lett egy történelmi katyvasz, családtörténet is van benne, mindent bele akartam tenni. Ma már vékonyodnak a könyvek” – mesélte mosolyogva.

korábban írtuk

Száz: a jelenből a múltba és visszafelé. Puskás István magántörténelme

Miután az utóbbi negyven évben elolvasott több ezer klasszikus és kortárs írásművet, körülbelül fél év alatt írt egy több mint négyszáz oldalas regényt. Talán röviden így lehetne összefoglalni a Száz című regénnyel való irodalmi debütálását Puskás István közgazdász-könyvelőnek.

Hozzátette, a saját maga örömére ír, ezek a történetek kikívánkoznak belőle. Mivel – szintén gyerekkora óta – érdekli a történelem, a regényeibe is belefolynak történelmi események, és a könyveiben a múlt mindig kapcsolódik a jelenhez. Legújabb kisregényében, a Könyvkontinensben is váltakoznak az idősíkok, egy idős, már magatehetetlen ember jelenét, visszaemlékezéseit, álmait – írókkal való fiktív találkozásait – fonja össze.

korábban írtuk

Meddig bírja a házasság? Puskás István új könyvei

Tavalyi debütáló kötete után szinte napra pontosan egy évvel két könnyvel jelentkezett Puskás István. A székelyudvarhelyi közgazdász-könyvelő az elmúlt évben két teljesen eltérő szerkezetű és témájú kisregényt írt,

„Ez egy régebbi vázlatom volt, véletlenül találtam meg hozzá a kerettörténetet. Még, amikor A hadtápos felesége regényemhez háborús anyagot gyűjtöttem, egy, a budai kitörésről szóló könyvben jegyzetben utalt a szerző erre az emberre, aki végül a könyvem főhőse lett. Elkezdtem kutatni, egy rövid bejegyzést találtam erről a magyarországi sváb emberről, akit besoroztak a német hadseregbe, részt vett a budai ostromban, Csehországba, majd Oroszországba került, onnan vissza Magyarországra munkatáborba, majd megint Németországba – ez adta a keretet, amit ki kellett tölteni fikcióval. Ezzel az öregemberrel elmeséltetem az élettörténetét, és elképzeltem, hogy idős korában hogyan élt” – magyarázta a szerző, aki – amint az a fülszövegben áll – a viharos huszadik és huszonegyedik századon vezeti át az olvasót.

Puskás István kiemelte, több szempontot is előtérbe helyezett a történet megírásakor. Elsősorban a főszereplő történetén keresztül szerette volna a mindenkori könyvek iránti szeretetét közvetíteni, ugyanakkor a könyvélményeit is. De szempont volt az is, hogy mindenik kontinensről legyen legalább egy író. Így találkozik a főhős, Reininger úr például Rejtő Jenővel, Murakami Harukival, Elif Shafakkal, Ámosz Ozzal, Faludy Györggyel, Mircea Cărtărescuval, vagy éppen Hermann Hessével.

És megpróbáltam azt, ami elég nehéz volt és nem mindig sikerült, hogy az a könyv, amiről éppen beszélgetnek, valahogy találjon a főhősnek az akkori vagy olyanszerű élményeivel. Az volt a vezérfonal, hogy eljutok az élete végéig, és a beszélgetések az írókkal a végkifejlet felé haladjanak a témában is.”

„El kellett jusson ebbe az állapotba, hogy amikor már semmi se marad, akkor csak a könyvek, a bennük levő gondolatok maradjanak. És amikor ezzel is kész, akkor vége lesz. És eljut odáig az élete végén, hogy az utolsó polcról már csak gondolatban olvassa el az utolsó könyvet, és itt ér véget az élete. Mert, ha könyv nincs, semmi sincs” – összegez a szerző.