„Nem baj, hogy te más vagy, játszhatunk együtt”

Az autizmus világnapján, április 2-án a Játékos Univerzum Egyesület kezdeményezésére különleges, visszafogott, mégis mély jelentéssel bíró akció zajlott Csíkszeredában. A Központi Park fái kékbe öltöztek a rájuk akasztott, kézzel készített papírszívektől. A résztvevők egyéni vagy közösségi alkotásként hozták el saját üzeneteiket, gondolataikat az elfogadásról. Kisiskolások, érintettek, támogatók lepték el a parkot, jelezve, hogy látjuk, tudomásunk van egymásról.

A „dress code: kék” nem csupán vizuális egységet teremtett, hanem közös hangolódást is: a jelenlévők nemcsak megjelentek, hanem állást is foglaltak, csendesen, de határozottan. A fákra függesztett szívek között voltak feliratosak és üresek is. Utóbbiak talán még beszédesebbek: jelezik, hogy nem mindig szükséges kimondani valamit ahhoz, hogy jelen legyünk és kapcsolódjunk.

A feliratok egyszerűek, a legértékesebbek az ákombákom betűkkel írt gyereküzenetek voltak. Az egyiken ez állt: „Nem baj, hogy te más vagy, játszhatunk együtt.” Kedves üzenetek százait olvashattuk a fákon, a teljesség igénye nélkül itt van pár: „Attól szép a világ, hogy együtt különbözőek vagyunk.” „Te is számítasz.” „Nem vagyok beteg, csak másképp működik az agyam.”

A park egy másik pontján irányított üzenetek segítették a megértést. A játszótér felé vezető táblák konkrét helyzeteken keresztül mutatták meg, milyen kihívásokkal szembesülhet egy autizmussal élő személy. Nem elvont magyarázatokkal, hanem gyakorlati tanácsokkal szolgáltak, mint: „Adj időt. Néha több időre van szükségem…”.

Ezek az üzenetek különböző aspektusokat érintettek: a szemkontaktus nehézségét, az érzékszervi túlterheltséget, az érzelmek kifejezésének sajátosságait vagy a rutin biztonságát. A hangsúly végig azon volt, hogy

Az úgynevezett elfogadásrét ezt az üzenetet sűrítette tovább. Apró szívek, rajtuk egy-egy szó: empátia, türelem, szeretet, egyediség. Mintha egy kollektív szófelhő materializálódott volna a fűben – egyszerű, de pontos lenyomata annak, mire van szükség a valódi elfogadáshoz.

A kezdeményezés ereje éppen a visszafogottságában rejlett. Nem volt hangos, nem volt tolakodó. Inkább teret adott a szemlélődésnek, az egyéni értelmezésnek. Egy olyan közösségi élményt kínált, ahol az üzenetek nemcsak olvashatók, hanem átélhetők voltak.

A kék szívek végül nemcsak a fákon, hanem a résztvevőkben is nyomot hagytak. Rövid időre láthatóvá tették azt, ami sokszor rejtve marad: hogy a megértés nem nagy gesztusokban, hanem apró figyelmekben rejlik.