Emlékeket idézve töprengeni a jelenről

Felkerestük a 90. évében járó Gelérd Sándor bácsit is, aki még mindig méhészkedik. Szinte hasonló a mai életterük is: kis lakószobák, ahol karos padokon pihent meg a kérdező. Mindkettejüknél ropogott a tűz a hűvös tavaszi napokon. Sándor bácsi ma is abban a házban lakik, ahol született.

– Sok utcája van ennek a kicsi falunak – jegyezte meg Ilona néni. – Télen ültünk rea a korcsolyára, vagy kihúztuk a széket, felfordítottuk, és azzal is mentünk. Az erdőn jártak keresztül Udvarhelyre: átalvetőben vitték a tojást, tejet, tejszínt, vajat a házakhoz. „Reggel korán indultunk, délre vissza kellett érni, és mentünk a mezőre” – emlékezett vissza Ilona néni. Amikor ezt felemlegettem Sándor bácsinak, kérdezvén, ha lekésném a buszt, mehetnék-e arra hazafelé, sokatmondóan mosolygott: gyalog nem lehet járni, nem használják már rég a gyalogösvényeket, benőtte a bokor…

Szüleik mezőgazdasággal foglalkoztak. Állatokat tartottak, abból jól meg tudtak élni. Patakfalván volt a csarnok, a felcédulázott tejes kondérokot szekérrel vitték. Ilona nénitől tudjuk: „Gyermekekül hajtottuk a marhákat a mezőre, őriztük, ezzel foglalkoztunk. Kellett dolgozni. Ha egy idegen ment a házhoz, egy székre leültek, nem lehetett beleszólni a nagyok dolgába. Köszönni kellett előre mindenkinek. Magyar világot is éltek. Nyolc osztályt jártak, mert közben román világ lett, és követelték, hogy ennyit ki kell járni. „Románul kellett beszélni, tanfelügyelő is jött. Elég nehéz volt.”

Volt egy téli és egy nyári cipőjük, de olyan gyermek is akadt, akinek nem jutott lábbelire. Mind lehúzták a cipőjüket, és mezítláb mentek be a templomba. Egy héten egy lejre vettek nekik cukorkát, az elég kellett legyen. A gyermekek mind egy iskolába jártak, a tanító a nyolc osztályt egyedül megtanította. Az iskola megsemmisült, Szentmártonba, Udvarhelyre járnak manapság a gyermekek.
Egy disznót levágtak, egy családnak az egy esztendeig elég kellett legyen. Ilona néni úgy véli: „most a luxért kell annyit dolgozni”. Tapaszos ház volt, úgyis felnőttek a gyermekek.

Nem is úgy volt, hogy mindenki menjen ide-oda – fűzte a szót az otthon maradásról Sándor bácsi. Nagycsaládokból mentek inkább el, ahol nehéz volt a megélhetés. Sándor bácsi nem kívánkozott el, a felesége is odavalósi volt. Húsvét utáni beszélgetésünk alkalmat kínált arra, hogy elmondja: nem jártak mindenhová locsolni legénykorukban, csak oda, ahol lány volt.

Összegyűltek cséplés, vagy ősszel a betakarodás után, húsvétkor, karácsonykor. Színdarabot is tanultak, férfiak, asszonyok sokan voltak. Két-három színdarabos bál volt évente, más vasárnapokon tánc, zenész volt, színdarab nem – mondta Sándor bácsi. A környező falvakba is jártak szórakozni, Bágyba például, ahol rokonság volt. Szépen felöltözve gyalog mentek, olyan is volt, hogy reggel jöttek haza. Átöltözött, és ment kaszálni. „Olyankor délben nagyobbat aludtam” – mondta pajkosan.

– Nem vittek el a háborúba, me’ gyenge voltam – emlékezett. Sorkatonai behívója később Máriaradnára szólt. Tüdőgyulladással került az aradi kórházba, hamar felgyógyult, de az orvos személyes szolgálatára maga mellett tartotta – hat hónapig volt Aradon. Utána előbb a szüleivel, a magángazdaságban, majd a kollektívben dolgozott: három évig brigádos, kettőt pénztáros volt, és a kerekes műhelyben is dolgozott. Mindig voltak állatai. 1950-ben megnősült, akkor „szerelte” a méheket: „két rajt vettem, arra ütte a pénzem”. Kedvelték a mézet, megtermeltették. A többletet eladták. „Most is el tudnám adni, ha lenne…” Sándor bácsi vallja: „Csípősek a méhek, de szeretem őket. Ha megmar sem dagad fel a helye.”

A kollektív gazdaság méhészeként egy alkalommal vándoroltatta az állományt Olténiában. Legtöbb negyven saját család méhe volt, legutóbb harminc. „Eltelt az idő kicsit” – villant a szeme. Ma tizennégy méhcsaláddal foglalkozik, ezeket már nem akarja eladni. Lányával, vejével és unokájával lakik egy udvaron, két dédunokája és lányunokája nem velük lakik. „Nincs más, aki rendezze a méheket” – mondta szerényen, amikor rákérdeztünk, hogy még mindig maga rendezi-e. Megemlítette: betegség soha nem volt közöttük. A jó méz titkáról elárulta: akkor a legfinomabb, amikor a méhek lefedik a lépet. Le kell kaparni a viaszfödémet, és utána lehet pergetni. Sajnos nem kóstolhattuk meg a tavalyit, mert nem tudott elvenni tőlük a kedvezőtlen virághordás miatt. Annyit termeltek, amivel kiteleltek. Nem járt még idén a méheknek az idő – Sándor bácsi tett egy szálfát a tűzre, és elkísért.

Sok juhuk volt, teheneket tartottak Ilona néniék. Jó volt az eszteringahajtás is. Pontosított a kedvünkért: hajtották a fejős állatokat a fejőlikra. Hátul szájván volt. Finom volt a frissen oltott tej – merengett Ilona néni. Számára ma is jobb Kénosban, mint városon. Lányának van tömbháza, de nem tud ott ülni.

Tíz éve özvegy, de közel lakik az unokája, akinek menyasszonya is van. Bejárnak, nincs egyedül. „Jobb falun, az ember kimegy az ajtón, lát valamit, valamihez hozzáfog.” Ottjártunkkor a kertben az unokájával rózsafákat metszettek. Tyúkok vannak, a teheneknek szénát ad. Mindig akad, mivel foglalkozni. Nyáron nem tud a mezőre menni, messze vannak a kaszálók. „Nem is kell most takarni. Fésülik fel géppel, és hozzák haza.” A tél a majorság- és állatrendezéssel eltelik. „Ezelőtt jó volt: nappal is mentünk egymáshoz fonni. Összeültünk, jókat mondtak az öregasszonyok, olyan jól eltőtt.. Kendervásznat szőttek, csináltak belőle köntöst, a gyapjúból szoknyát. „Nem volt ilyen bő világ. Most mindenki otthon ül, nézik a tévét.\"

Vasárnaponként a leánya visz ételt. De amit maga főz, azt szereti. Régi ételeket: tormás tárkonyos levest, pityókás tokányt, puliszkát csirkemártással. Régen szilvát aszaltak. Volt aszaló, olyan fonott, mint a kosár – magyarázta. Alatta tüzeltek. Télen megfőzték az aszalt gyümölcsöket, és azt ették. Ősszel szaragózát, csipkebogyót szedtek, pecset főztek belőle. „Most úriság van a miénkhez képest. Minden lehetőség megvan, de a miénk jobb volt. Ha nem is volt minden, jobb volt. A régiek már, ugye, elmúltak? – nézett rám kérdőn. Fiatalságuk idején a fehérnépek varrtak, fontak, szőttek. Rámutatott a falvédőre: mennyit kérték a magyarországiak… Bármennyi pénzt adtak volna érte, de amíg él, nem adja el. Hogy télen még mivel telnek a napjai? Itt van a Biblia – mutatott az asztalra. Majd fellebbentette a takaró papírlapot a patinás könyvről.