Az intézmény, ahonnan „dobbantani” lehet

A huszonkét éves Csányi Attila árva, olíva bőrszínű fiatalember. Vonásai nemes eredetre vallanak, nyíltsága kellemesen meggyőző, tiszta és elegáns mindig. Jelenleg a székelyudvarhelyi Wolter Alapítvány intézményeiben nevelkedett fiatalok számára fenntartott otthonban lakik. Dolgozik és bért fizet. Beilleszkedni akar, nem alamizsnát. Mindig rosszul esik neki, ha lecigányozzák, de nem azért, mert tagadná roma eredetét – az fáj neki a legjobban, amikor bőre színe miatt teszik. A Spanyár-háztól nem messze, az udvarhelyi Benkő József utcában intézményben nevelkedett faitaloknak berendezett ház kapujában fogadott. „Tíz éve működik e menedék, azóta hármunknak sikerült önállósítani magunkat” – tudatja.

A Wolter-ház

A „nagy” intézményes integráció nem sikerült, ezért volt szükség olyan modellre, amely egyengeti a közösségbe tartozás útját – állítja Orbán Árpád, a LIA (Lókodi Ifjúsági Alapítvány) és a Wolter Alapítvány elnöke. „Így került megvásárlásra 2003–2004-ben egy német támogató, Wolter úr jóvoltából ez a ház is, de nagyon sok munka van még, amíg igazi sikerekről beszélhetünk – folytatja az elnök. – Az ifjúsági szállást állami intézményekből kikerült fiatalok számára rendeztük be, támogatjuk őket, szakmai képzést nyújtunk nekik, és segítjük őket beilleszkedni a társadalomba.”

Az ott lakó kilenc fiatal számára nem támogatott életet akarnak biztosítani, céljuk, hogy kikerüljenek onnan, önállósuljanak. A lókodi és bikafalvi „műhelyekkel” ellentétben itt függetlenebbek a fiatalok, nem szorulnak magas fokú segítségre, ugyanis itt a hátrányos helyzetet nem fokozza testi fogyatékosság. Ennek megfelelően az ide bekerülő fiatalemberek legtöbbje dolgozik, és egyenlő mértékben veszik ki részüket a ház fenntartásának teendőiből – mindenki felelős a közköltség kifizetésében. Külön szobában laknak jelképes bérért, mely kezdetben kevesebb, ám az idő múlásával fokozatosan növekszik. Ezzel is tulajdonképpen a teljes önállóságra nevelik a fiatalokat, hogy idővel saját lakáshoz jussanak, családot alapítsanak, beilleszkedjenek a társadalomba.

Hálásak a lehetőségért

„Az itt élő fiatalok csak esélyt akarnak – mutat rá a lényegre Attila, no meg az egyenjogúságra. – Meg lehet nézni, mi is normális körülmények között élünk.” Ugyan szigorú a házirend, tudta szerint eddig senkinek sem kellett távoznia szabálysértés miatt. Egyik legfontosabb igényük a közösségbe tartozás – hálásak ennek megteremtéséért. Halkan mondja, tapasztalata szerint a közösség rendszerint nem tesz különbséget a romák között, ezért bántja, ha bőre színe miatt óvatosan közelednek feléje.

Attila sem igazgatói, sem szervezői szerepet nem tölt be kis közösségük életében, önkéntesként veszi ki részét a közösségi munkában, segít a rendezvények szervezésében. Egyfajta „kapocsként” tekintenek rá a Wolter-házban, alapítványok és egyesületek munkájában segédkezik. Eldugottabb falvak roma közösségeinek gyűjt és szállít adományokat. „Csak azoknak, akik igénylik és örvendenek neki” – teszi hozzá, elárulva, hogy vannak olyan roma közösségek, ahová nem vinne adományt.

Akiknek sikerült

Attila nem a régi nagy intézményekben nevelkedett, életútja állomásaként több kisebb közösséget is megnevezett. Részt vett a családi modellű nevelésben is, ahol egy háztartásra néhány nyerek jutott és házaspár nevelte őket. Ennélfogva ismeretségi köre is nagyobb, néha külföldi vendégeket is fogad. Felvidéki vendége tanácsára azon gondolkodik, hogy a Wolter-ház fiataljait közösségbe tömörítse – nincs még név, sem jogi forma, de tudja, hamarabb meghallja a társadalom egy közösség hangját. Álmáról úgy beszél, mintha már működne a Wolter-házi ifjúsági szervezet. Másik vágya az, hogy szerencsésen elindulhasson saját életútján.

„Mindig vissza fogok járni a házba, de saját lakást szeretnék” – vallja, hozzátéve, hogy az elmúlt évtizedben hárman kaptak szociális lakást, de a maradék kilencnek is be van adva az igénylése a polgármesteri hivatalhoz. „Sajnos a pontrendszer is ellenünk dolgozik – folytatja. – Még mindig többen kapnak szociális lakást olyanok, akiknek nincs akkora szükségük rá, mint nekünk lenne. De reménnyel tölt el, hogy hárman már elindultak az életben.”