„Itt is jobb, mint Csíkban” (5.)

Székelybethlenfalva ma Székelyudvarhely része, a köztudatban egyetlen 3,2 kilométer hosszúságú utcaként él – a Haberstumpf-villa és a Határpatak közt –, amelyhez azonban mindkét oldalról rövid utcácskát csatlakoznak, újabban pedig kisebb-nagyobb vállalkozások találhatók itt, amelyek telephelyeiket nem minden esetben a 13A jelű főút mellé, hanem – amennyiben csendesebb tevékenységet kívánnak folytatni – előszeretettel építkeznek a félreesőbb telkeken.

Kadicsfalván és Bethlenfalván ma is erős a helyhez ragaszkodás

A főút közvetlen környezete a nagyvállalkozásoké, amelyek építészetileg is erősen rányomják bélyegüket a közelmúltban még jellemzően vidékies településképre. A reformáció idején az akkori székelyudvarhelyi Szent Miklós-hegyi templomot a reformátusok használták egy ideig (1612), később, amikor a helyzet konszolidálódott (1633 után) írásos feljegyzések alapján állítható, hogy Bethlenfalva Udvarhely filiája, templommal vagy legalább kápolnával rendelkezik, ám ez a templom annyira rossz állapotba kerül, hogy 1774-ben újat építenek, amelyet 1812-ben ismét átalakítanak a helyi születésű Pál András egri kanonok segítségével.

A templom környezetében, a Termés utca végében található temetőt legalább kétszáz éve használják, területe 11.247 négyzetméter. Feladatát ellátja, hiszen elsősorban a helyi kötődésűek temetkezőhelye, a római katolikusoké, akiknek lélekszáma ma mintegy nyolcszáz. Itt nincsen szükség a bővítésre. Jól karbantartott temetőről van szó, amelyet a közelmúltban kerítettek újra, pillanatnyilag épül a mai szabványoknak megfelelő ravatalozó. A „történelmi” Bethlenfalva jobboldalt ma a Haberstumpf-villával kezdődik ugyan, de a szomszédságában levő Kis Szent Teréz templom és a hozzá tartozó egyházközség ma már nem számít bethlenfalvinak. Az egykori falu területére épült ugyan a hármas tagozódású Bethlen-lakónegyed, de igen népes katolikus, református és unitárius közösségével ma már a város szerves része.

A temetőben az őshonos családok parcellái mellett megtaláltuk Oláh Ferenc (1887-1955) sírját, aki a Tamási Áron Gimnázium magyar-latin-történelem szakos tanára volt, Korondon született, felesége révén került Bethlenfalvára. Itt nyugszik Fábián Ferenc (1905-1985) kántortanító, akinek emléke még viszonylag élénk a helyiekben. Haberstumpf Károly (1857-1928) építész betelepedő volt ugyan, de az első világháborúban elesett fiaival közös síremléke ebben a temetőben található.

Kadicsfalva 1952 óta tartozik közigazgatásilag Székelyudvarhelyhez. Korábban (1667 előtt) Székelyszenttamás filiája volt. Temploma vagy legalább kápolnája már 1656-ban volt. Mai temploma 1778-1780 közt, a székelyudvarhelyi esperesként szolgáló, helyi születésű Török Ferenc (1731-1804) épült. Önálló plébániai rangot 1802-ben kapott, filiája a szomszédos Bethlenfalva. A temető itt is a templom és a plébánia környezetében található, elsősorban a helyi kötődésű családok temetkezőhelye. A mintegy ötszázhatvan fős őslakosság számára ez a temetőkert a jövőre nézve is elégségesnek látszik.

Egy eltűnt népcsoport emléke

Fizikai mivoltában a zsidóság gyakorlatilag eltűnt Székelyudvarhelyről az utóbbi évtizedekben. Emléküket ma a Belvárosi Református Temető szomszédságában levő elvadult, alig megközelíthető és a város végén, az Éltetőkút utca felső végében található, a városinál valamivel jobban karbantartott temető őrzi. A 19. században két zsidó hitközség alakult a status quo ante, majd – az Osztrák-Magyar Monarchia északi területeiről és Galíciából betelepedők révén az ortodox. Mindkettő 1944-ig működött. 1941-ben a zsidó közösség 324 főt számlált, ami az akkori lakosság 2,72%-át jelentette.

A német megszállás után 276 zsidót deportáltak 1944. április-júniusa közt, akik közül 208-an haláltáborokban, illetve a meghurcoltatás során szerzett betegségekben – olykor ismeretlen helyeken – pusztultak el. Egyes források 285 udvarhelyi áldozatról számolnak be. Az eltérés abból származhat, hogy már az 1942-es és az 1943-as esztendőben is fordultak elő „egyéni” deportálások, amikor néhány Máramarosból származó zsidót „kiemeltek” a magyar hatóságok és az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijba vitték őket.

Ezeknek a családoknak a sorsa nem minden esetben ismert. Ugyancsak már a német megszállás előtt létrehoztak a hatóságok egy 18 és 50 év közötti zsidó férfiakból alakított munkaszolgálatos századot Udvarhely vármegyében – részben a városból származó legénységi állománnyal –, amelyet előbb Maroshévízre, Szeretfalvára, majd Ukrajnába vezényeltek; 1943 őszén behívták az 1922-ben születetteket, akik csíkszeredai, gyergyótölgyesi, berecki és nyárádremetei munkatáborokba kerültek. 1948-ban 88 visszatért zsidó személyt számláltak – közülük többen más városokból vetődtek ide a háborút követő zűrzavarban –, de a hitgyakorlás és a közösségi élet már nem indult be, a kommunista hatalom ingatlanaiktól és hagyományos foglalkozásaik gyakorlásától is megfosztotta a túlélőket, akik a következő években szervezetten vándoroltak ki Izraelbe és az Amerikai Egyesült Államokba.

Lélekszámuk 1956-ra 58 főre apadt, 1966-ban már csak tizenketten, 1992-ben mindössze öten vallották izraelita hitűnek magukat. 2002-ben egyetlen személy közölte magáról, hogy izraelita vallású, de nemzetiségét illetően magyar identitású. A Tompa László utcában levő ortodox imaházat – amelyet a helyiek kis túlzással zsinagógának neveztek – 2000-ben bontották le. A zsidók ittlétére néhány családnév említése – Stein, Gottesmann, Hirsch, Kálmán, Goldstein – utal, pár rájuk emlékeztető, de már nem élő foglalkozás, s néhány egyre semmitmondóbb síremlék a nehezen megközelíthető temetőkben. Közösségük mindenképp említést érdemelne, emlékhelyeik is nagyobb figyelemre érdemesek.    

Sírok hősök nélkül?

Szombatfalván, az Ugron-kúriával szemben lévő telken találhatók az 1944 őszén Udvarhely környékén elesett szovjet katonák síremlékei. A valaha szebb napokat is megélt, 1648 négyzetméter területű emlékhely ma igen elhanyagolt állapotú. Az időközben szétesett Szovjetuniót különösebben nem érdekelte az elesettek személye, az elhunyt katonák életáldozatát alárendelte a tűzzel és vassal terjesztett ideológiának, s egyik utódállama, a továbbra is szuperhatalomnak számító Oroszország sem szentel kiemelt figyelmet a határain kívül elesettekre. A sírfeliratok nem közölnek neveket, rangokat és életrajzi adatokat.

Semmi nyoma annak, hogy a háborút követően a hozzátartozók lehetőséget kaptak volna elhunyt szeretteik sírjainak látogatására. Ha volt pontos nyilvántartása a Szovjet Hadseregnek az elesettekről és a temetkezési helyekről, azokat soha nem hozta nyilvánosságra. A második világháborút vesztesként záró Németország és Magyarország a mai napig működő hadisírgondozó szolgálatot tart fenn, még most is olvasni sorkatonák és csapattisztek földi maradványai azonosításáról, sőt román részről is egyre élénkebb az 1944. augusztus 23. előtti hadműveletekben, a szovjet ellen viselt háborúban elesettek iránti érdeklődés, holott a történelemnek ez a szakasza korábban tabu-témának számított. A „orosz temető” körbejárásának másfajta eredménye is volt: sikerült közelebbről is megnézni, lefényképezni egy legalább háromszáz éves cserefát.

Egyébként ehhez mérhető, legalább ennyi idős példányt a Csereháton is látni – nem sokat –, de bizonyos, hogy egykor szebb napokat látott dűlő nem rosszul megépített és elhanyagolt környezetű tömbházakat, hanem méretes és századokkal dacoló tölgyeket.

A temetői „körjáratnak” a szerző számára is volt néhány pozitív hozadéka. Ha nem is sikerült teljesen kimerítenie a témát, találkozott pár olyan emlékkel, amelyek mellett korábban közönyösen haladt tova. Talán az olvasók, Székelyudvarhely és környékének lakói ráébredtek, hogy az érdektelenség által maguk is szegényebbekké válnak, ha úgy járnak-kelnek „az előttünk valók városaiban”, hogy nem elvesznek, hanem kegyelettel adózva őrzik és gazdagítják a tegnapot, amely végső soron múlandóságunkra és egyben az örök jelenben való továbbterjedésünkre figyelmeztet.

Nem került ugyan látóterünkbe a legendás feliratot tartalmazó sír, amelyet címnek választottunk – pedig menet közben többen is állították, hogy létezik! –, de némiképp ráirányítottuk a visszapillantás tükreire a tekinteteket. Nemsokára elkészülnek és átadásra kerülnek a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány aktivistái által készített temető-térképek a Szent Miklós-hegyi és a Belvárosi Református temetőben, ezek a korábbi, jelen sorozattól független kezdeményezések, de valóságosan akkor nyerünk még többet, ha jobban figyelünk az értékekre, ha máskor is közösen gondolkodunk, mert sokkal többek vagyunk, ha a tegnap üzenetét sértetlenül adjuk át az utánunk következőknek.