Színes pihenőhely a világok országútján

Ön tudta, hogy míg a három legnagyobb egyiptomi piramist 4500 évvel ezelőtt építették, a Máltához tartozó Gozo szigetén már jó 1100 évvel korábban hozzáfogtak az UNESCO által utóbb a világörökség részének nyilvánított, Ggantija néven ismert megalitikus templomok felhúzásához, amelyek így a világ hetedik legrégibb épületeinek számítanak?

a Kr. e. 3600–3300 közötti időszakból származó Hal Saflieni-i hipogeumról vagy az ugyanilyen idős Hagar Qim-templomegyüttesről nem is beszélve. Nos, ezek közül nekünk egyiket sem sikerült megnéznünk a szigetre szánt három nap alatt, de mégsem bánjuk a ráfordított pénzt és időt. Igaz, egyelőre szívünk nem is vágyik oda vissza. De kezdjük az elején.

Amikor egy vakációs hétvégéhez úti célt keresünk, elsősorban azt nézzük, hol nem jártunk eddig, illetve hová lehet közvetlen fapados járattal, azaz viszonylag olcsón eljutni. Mivel

illetve 380 euróért négyünknek három éjszakára két hálószobás apartmant foglalni Valletta Respublica nevű fő utcájában, tovább már nem gondolkodtunk a kérdésen.

Halpiac zsibáruval

Arra számítottunk, hogy februárban nem lesz akkora tömeg, amekkorával az úti beszámolókban szoktak ijesztgetni, és a 40 fokos hőségőtől sem kell szenvednünk. Ezzel szemben

az állandó széltől pedig – hiába mutatott napközben 15–17 fokot a hőmérő – már-már dideregtünk estére jutva. Különösen a Delimara-félszigeti Szent Péter-medencébe fejest ugrálók látványától, ahol egyébként napoztak is páran a sziklás tengerparton…

ami az étlapokon általában a franciás dorada néven szerepel. Sokkal finomabbra, mint az előző este a vallettai Da Pablo Trattoria di Mare-ban felszolgált, kellőképpen átsületlen változata. Pedig mindkettőért nagyjából ugyanannyit, 23–26 eurót számoltak fel, és köret gyanánt sült krumplit vagy friss zöldséget lehetett választani.

Kicsit keleti, kicsit olaszos

Ebből annyi mindjárt kiderül, hogy hozzánk képest, de még a 80 km-re eső Szicíliához képest is magasabb vendéglői árakkal kell számolni, és csak februárban vagyunk! Tulajdonképpen

hiszen az ország bevétele az idegenforgalomra épül (2024-ben 3,56 millió turista kb. 3,3 milliárd eurót hagyott ott), másrészt az itteni átlagfizetés most nettó 1580 euró körül mozog, ami jó 30 százalékkal több, mint a romániai. A nem annyira menő éttermekben is az első főétel, ami általában valami tésztaféle, 15–20 eurót kóstál, a második 25–35 eurót, egy palack száraz fehér borért is ennyit vasalnak fel, a csapolt sörért 4–6 eurót. Ez utóbbi néhol hiánycikknek számít, főként a Valletta központjától távolabb eső helyeken. Az egyik bisztróban – horribile dictu! – dobozos kiszerelésben igyekeztek ránk tukmálni, esélytelenül.

Persze, a nyájas olvasó megkérdezhetné, miért csak halat kértem, és már mondom is: azért, mert arrafelé nem nagyon kényeztetnek bő választékkal.

ami egy kicsit keleti, egy kicsit olaszos, de nem a mienk, legalábbis nem az én ízlésemnek való. A fenkatának nevezett nemzeti ételüket ugyan kihagytam, mert a nyúl nem tartozik a kedvenceim közé, de ettem vörösboros-borsos marhapörköltet tört krumplival, lóbabból készült bigillát, reggelire császárszalonnás szendvicset buggyantott tojással, sőt még egy 14 eurós pizzával is megbirkóztam, de a marsaxlokki durbincsot kivéve egyik sem nyűgözött le.

És ha már a csalódásoknál tartunk:

Attól tartok, Málta egyfajta tükör számunkra, amiben, ha belenézünk, meglátjuk, milyen Európa vár ránk tíz, húsz, harminc év múlva. Tudom, sokak számára, akik a nemzetek felszámolásában, összekeverésében látják a világ megmentését, ez egyfajta vágyálom, de engem inkább elszomorít.

Nem az zavart, hogy szinte minden buszsofőr, pincér, fagylaltárus ázsiai vagy afrikai, és az utcán, buszokon is ők képezik a többséget, de elgondolkodtató, hogy mindez egy olyan EU-tagországban vált megszokottá, ahol a helyiek 95 százaléka hithű katolikusnak vallja magát, és a több mint 400 templomából minden 1200 lélekre jut egy, ami alighanem világrekord.

Időutazás a középkorba

Az igazsághoz tartozik, hogy ez a szigetcsoport, miután földrészek metszéspontjában helyezkedik el, ahol Kelet és Nyugat, Afrika és Európa találkozik, mindig is megannyi nációnak adott helyett – rövidebb-hosszabb időre – az évszázadok folyamán, onnantól kezdve, hogy Kalüpszó éveken keresztül itt tartotta fogságban Odüsszeuszt, nem hiába aposztrofálták a világok országútjának pihenőhelyeként.

Jó kérdés azonban, hogy a modern bevándorlók, (vendég)munkások ideiglenesként tekintenek-e jelenlegi lakhelyükre, és ha nem, merre veszik az irányt.

A Mnajdra és Hagar Qim néven ismert, Stonehenge előtt épült megalitikus mészkőtemplomokra nem maradt idő, pedig a tőlük nem messze eső Kék-barlangig (Blue Grotto), illetve a felette lévő kilátópontig elbuszoztunk. Igaz, nem délután, hanem a reggeli órákban kellett volna, amikor a szebbik arcát mutatja…

Illetve annak az utolsó szakaszában, mert a johanniták előtti idők épületei, templomai eltűntek, a normann palotának is csak egyes részei eredetiek (egyébként az egész sziget mai arculatát az a több mint negyed évezred határozza meg, amelyet a rend ott töltött).

Sokat gondolkodtam, hogy az ódon falakat körülölelő hatalmas „vizes” árkot miként tudták megtölteni, ha már a szigeten nemhogy patak, de még forrás sem található, de később ez a rejtély is megoldódott. Az itteni Szent Pál-társszékesegyházba sajnáltam kifizetni a 15 eurós belépőt, amiért azóta is restelkedve nézek tükörbe, helyette viszont (6 euróért) a várbörtön-múzeumban szörnyülködhettem azon,

Magyar nyomok Vallettában

A világörökség oltalmát élvező, erődszerű Vallettában, amelynek építését csak az 1560-as években kezdték el Jean Parisot de La Valette nagymestere kezdeményezésére, félórás sorban állás után jutottunk be a Girolamo Cassar által tervezett és 1578-ban felszentelt Szent János-társkatedrálisba.

Ez pazar kincseivel, festményeivel, szobraival, Mattia Pretti freskóival, intarziás sírkövekkel borított márványpadlójával leplezetlenül érzékelteti az istápolyosok hajdani erejét, gazdagságát. Itt csodálhatjuk meg a meglehetősen kalandos életű, Máltán két évet lehúzó Caravaggio híres, Szent János lefejezése című alkotását is,

Az 1571-ben két impozáns udvar köré épült Nagymesteri Palota az ország törvényhozó testületének székhelyén kívül két múzeumnak ad helyet, de a látogatható termeket, folyosókat is érdemes felkeresni.

A napóleoni idők fosztogatásai ellenére rendkívül gazdag gyűjteményt felvonultató Fegyvertárban

az Inasteremben pedig, Leonello Spada (1576–1622) freskósorozatában II. András királyunk tűnik fel, amint Guérin de Montaigu nagymestertől a 13. század elején átveszi a rend középkeresztjét, illetve az azzal járó habitust a Szentföldön.

Egy magyar címerrel ékesített fehér márványtáblát a Flamino Baldiani tervezte és a nyilvánosság számára 1824-ben megnyitott Felső–Barrakka-kertben is találunk, ezt

A kert alatti bástyán nyugvó ágyúk egyikéből minden nap délben, valamint 16 órakor leadnak egy lövést annak emlékére, hogy 1565-ben Nagy Szulejmán szultán 40 ezer halottat hátra hagyva volt kénytelen feladni a sziget ostromát (a következő évben Szigetvárral próbálta kárpótolni magát, de nem érte meg élve Zrínyi Miklósék dicsőséges kirohanását). A Máltai Örökség Társaság brit tüzérségi egyenruhát öltő tagjai akkora feneket kerítenek a ceremóniának, mintha legalább egy Jules Verne-féle golyóbist küldenének fel a Holdra, de miért is ne tennék, amíg erre kerül szájtátó közönség. És folyton kerül!

A kert végében található Barrakka-lifttel juthatunk le a leggyorsabban a Nagy Kikötőbe, onnan pedig komppal vagy csónakkal a vele szembeni „három város” közepébe, az ugyancsak sajátos időutazás élményét kínáló Birguba. Mi a csónakot választottuk, 2 euróba került fejenként – visszafele busszal jöttünk, ha már zsebünkben volt a 21 euróért vásárolt négynapos bérlet, és

Valahol a sziget északi részén, a Qawra-pontnál szenvedett hajótörést Szent Pál Kr. u. 60-ban. Az eseményt nevében megörökítő és Málta egyik legszebbikének tartott vallettai templom a legrégibb is a szigeten, ahol egyébként legalább húsz kultikus építményt ajánlottak a térítő apostol oltalmába. Amikor odaértünk, bent éppen miséztek.

Estefelé még elsétáltunk a Szent Publius-plébániatemplomig, aztán igyekeztünk korán lefeküdni, mert reggel fél 6-ra rendeltük az Über-taxit (14 euróért). A reptérig tartó negyedórás úton azon morfondíroztam, ha valaha visszajövök ide, Gozóért és az ősi templomokért teszem, de az még odébb van.