Népek Igaza – Erőssek maradékai

Hajdani apósa, Erőss Kálmán és annak felesége, Erőssné Csiszár Rozália egy jókora vargabetűvel – Bukarestet is útba ejtve – a háborútól fojtogatott Budapesten telepedett meg. A vő, Dobos Márton az ő elbeszélésükből ismeri az akkor történteket. Egy nagy pesti bérházban, a Szent István körúton lakott a fiatal házaspár. Nehéz idők, nyilas hatalomátvétel köszöntött rájuk, mintha nem lett volna elég a háború, a véres ostrom.

Versenyfutás az idővel a szomszédasszony után

A bérházban lakott egy ugyancsak fiatal család, az eredetileg zsidó Braunék. A kikeresztelkedett Vera férjét, Zoltánt munkaszolgálatra hurcolták. A magára maradt asszonyka másfél éves kislányukat, Zsuzsikát már korábban egy ismerősre bízta, mert akkor már tartani lehetett a deportálástól. És a rossz sejtés beigazolódott – eljöttek Braun Veráért. Ha meg jöttek, hát vitték a téglagyári gettóba, majd besorolták egy menetoszlopba, amely Ausztria felé vonult. A fiatal szomszédasszony szintén kikeresztelkedett édesanyja, Szilágyi néni könyörgött Erősséknek, próbáljanak meg tenni valamit azért, hogy Vera visszatérejen a gázkamrák felé való menetlésből. Akkor már, ha tudni nem is, de sejteni lehetett, mi történik a zsidó menetoszlopokkal.

Istenkísértésnek számított akkor zsidókat menteni. Kikeresztelkedett zsidókra ez éppúgy vonatkozott. És Erőssék megkísérelték a lehetetlent. Erőss Kálmán nekilódult, s meg sem állt, amíg Komárom környékén utol nem érte a szekéren, gyalog vonuló konvojt. Akkor elővette a felesége iratait, az Erőss Rozália névre kiállított kereszt- meg házassági levelet, s kézzel-lábbal magyarázta a tiszteknek, hogy itt valami tévedés történt, az a fiatalasszony ott a menetben az ő keresztény felesége.

A tisztek a határozott fellépés láttán hittek neki – akkortájt a határozottság fél siker volt, hiszen nem akárki mert akkora felelősséget magára vállani, hogy zsidókat mentsen, a határozottság valamiféle igazolvány volt. Így aztán Braun Vera megmenekült a biztos haláltól. Az akkor már gyéren közlekedő, nehezen elérhető személyvonatok egyikével mentek vissza együtt Budapestre – Erőss Kálmán és Braun Vera.

A rémtörténet folytatódott

Ezúttal Erőss Kálmán került kutyaszorítóba. A gondosan elrejtett Verát nem találták meg, a nyilasok viszont szagot fogtak, s élénken kezdtek érdeklődni Erőss Kálmán iránt. Az ilyen érdeklődés rendszerint azzal zárult, hogy lecsaptak rá, s már vitték is az Andrássy út 60-ba. S hogy a baj ne járjon egyedül, vitték a mindenről semmit nem tudó, Szent István körút 13. számú bérház házmesterét is. Erőss Kálmánnak, aki saját bevallása szerint sem volt egy kimondottan bátor ember, ezúttal is szerencséje volt. Sikerült megszöknie az Andrássy úti terrorházból.

Aztán jöttek az oroszok, a háborúnak vége lett. Braun Vera és a kislánya túlélték a borzalmakat, a férj, Zoltán azonban soha nem került haza.

Erőssék aztán visszajöttek a Székelyföldre, s a történet akár feledésbe is merülhetett volna, ha a megmentett asszony, Vera nem tesz közjegyző előtt nyilatkozatot a megmeneküléséről. De tett. Mert az önérzete ezt kívánta. A nyilatkozat pedig eljutott az izraeli Yad Vashem Intézetbe. „Erről tudni kell, hogy igen alaposan, részletesen tanulmányozzák az ilyen iratokat, utána járnak mindennek, ellenőrzik az adatokat. S csak ha minden stimmel, akkor lépnek a nyilvánosság elé” – mondja Dobos Márton.

Átadás Gyimesfelsőlokon

2004 nyarán aztán a zsidó állam bukaresti nagykövetének képviselője, Sandra Simovich a zsidókat mentő keresztényeket megillető, a Népek Igaza kitüntetést adta át az Erőss házaspárnak. Időközben ugyanis kiderült, hogy nem csak Braun Verát mentették meg, de Erőss Kálmán gyakran eljárt a Király utcai gettóba is, üzeneteket vitt az oda bezárt zsidóknak, meg élelmet is, amennyit tudott az akkori szűkös időkben. A díj átadását a Verát megmentő Kálmámn bácsi már nem érhette meg, 1993-ban ugyanis elhunyt. Felesége, Rózsika néni vette át, az ő nevében is. Sajnos, Rózsika néni sem él már. Ő 2007-ben követte férjét. És nem él már lányuk sem, Dobos Mártonné, Erőss Margit, aki az emlékeket őrizte. Ő 2010-ben követte szüleit.

A történtekhez még hozzátartozik, hogy Barun Vera még sokáig Pesten élt lányával, aztán a hetvenes évek közepén kitelepedtek az Amerikai Egyesült Államokba. Addig az Erőss család többszöt járt náluk Budapesten, amerikai kitelepedésük után még leveleztek, aztán a kpacsolat megszkadt. Ma már Dobos Márton sem tudja, él-e a megmentett asszonyka, meg a lánya.

Újabb dokumentumok

„A feleségem, aki tanítónő volt, gyermekkora óta tanulmányozta a zsidók történetét, a holokauszttal kapcsolatos dokumentumokat. Talán az ő utánajárásának köszönhető, hogy van itt egy másik, igen fontos dokumentum is” – mutat egy elsárgult papírt Dobos Márton. Az elhalványult gépírásból még ki lehet betűzni: „Tudomásunk van arról, hogy számos, a reakció részéről üldözött egyént mentett meg, saját lakásán is rejtegetett, s a gettóba hurcolt barátainak és ismerőseinek élelelmmel való ellátásáról gondoskodott és még élete és biztonsága kockáztatásával is segített rajtuk feleségével együtt...” A dokumentum Budapesten kelt 1945 áprilisában. A gépírás végén nyolc aláírás. Megpróbáljuk Dobos Mártonnal kibetűzni a kézzel írt neveket. Nem könnyű, de némi találgatás, próbálgatás után összeáll a lista: dr. Szilágyi Ferencné, Braun Zoltánné (ő a megmentett Braun Vera), Bruck Irén, Neon Vilma, Weinberger Zoltán (esetleg Zoltánné), Salamon László, dr. Szilágyi József, Diermeister (?), itt keresztnév nincs. Dobos szerint ők azok, a bérházban lakó szomszédok, akik tudtak a zsidómentésekről, ismerték Erősséket, tudták róluk, hogy mit tettek ismerőseikért, szomszédaikért azokban a vészterhes időkben. Budapesti lakosok voltak, Szent István körútiak. Hogy élnek-e, és ha igen, hol – nos, ez egy másik olyan kérdés, amely válaszra vár.

Ő és a sógornő

„Mára már csak én maradtam, aki tud ezekről a dolgokról, no meg persze a Csíkszeredáben élő sógornőm. Furcsa módon az 1999-ben keltezett Népek Igaza kitüntetést csak 2004-ben adták át anyósomnak. Szegény apósom már nem érhette volna meg, mert akkor már nem élt. De legalább anyósomnak megadatott, hogy akkori tetteikért hivatalosan is köszönetet kapjanak. Nem ígényelték, mert ők mindig úgy hitték, bárki az ő helyükben hasonlóképpen cselekedett volna. Ez nem épp így van, mert ha így lenne, akkor sokkal kevesebb áldozata lett volna a holokausztnak” – véli Dobos. Aki egy köteg kéziratot is mutatott. Megpróbálja az akkori történeteket összegyűjteni, dokumentumokat listáz, s szeretné, hogy az após és anyós története könyv formájában is megjelenne. Ehhez csak szerencsét kívánhatunk neki, ismerve a könyvkiadás mai állapotát.