Gyűlölték a szeretetet a kommunisták

Hogy a marosvásárhelyiek mennyire érdeklődnek az ’56-os események iránt, bizonyítja, hogy a Deus nagy terme teljesen megtelt az előadásra. Ami pedig még fontosabb: a jelenlévők többsége a fiatalok közül került ki.

Tény, hogy érdemes volt ismét meghallgatni Wittner Máriát – korábban már tartott előadást Marosvásárhelyen – ugyanis a forradalom és szabadságharc történetének újabb, általa felfedezett vonatkozásait, történéseit, az ezzel kapcsolatos személyes élményeit ismerette a hallgatósággal.

Kétszáz nap a halálsoron

A 21 évesen halálra ítélt Wittner a Corvin közi, majd a Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakozott, a november 4-i szovjet támadás során megsebesült, 9-én sikertelen szökési kísérlet közben elfogták, utána mégis sikerült Ausztriába szöknie, de onnan hazatért. 1957 júliusában letartóztatták, majd pontosan egy évvel később „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” vádjával első fokon halálra ítélték. Kétszáz napot töltött halálraítéltként, majd 1959 februárjában az ítéletet életfogytiglanra változtatták. Tizenegy évvel később, 1970-ben szabadult a börtönből, egyikeként azoknak, akiket a leghosszabb ideig tartott fogva a kommunista hatalom.

Eddig ismeretlen adatok

Wittner Mária a saját életének eseményei mellett szólott azokról, akiket vele együtt ítéltek el – többek között Tóth Ilonáról – de olyan, eddig nem ismert tényeket is felsorolt, amelyek az ’56-os eseményeket új megvilágításba helyezik. „Október 25-én odaterelték az embereket a parlament elé, azzal az ürüggyel, hogy Nagy Imre beszélni fog” – mondta el. Korábban már beszélt Nagy Imre, a mostani szándékosan elhintett híresztelés csak arra volt jó, hogy a Földművelésügyi Minisztérium emeletein és tetőzetén elbujtatott ÁVÓ-sok fegyverei elé tereljék a tömeget. És a diverzió bevált – halottak, sebesültek százai maradtak a téren. „Nemrégiben Tatán jártam, ott egy ember elmondta, hogy az apját, aki akkor a földművelési minisztériumban dolgozott, október 25-én hazaküldték azzal, hogy ma nem kell dolgozni. És hazaküldték az összes akkori alkalmazottat, hogy az államvédelmiseket elhelyezhessék az épületben a nép tudta nélkül” – mondta el Wittner Mária. Hozzátette, hogy ugyancsak mostanában derítette ki, hogy Salgótarjánban a bányászokat autóbuszokkal vitték ki a megyeháza előtti térre 1956. december 8-án, hogy a pufajkások a tömegbe lőhessenek. Akkor 131 ember életét oltották ki. Az előzőhöz hasonló módon járt el a kommunista hatalom, hogy gyilkosságokkal tartsa rettegésben a tömegeket.

Soha nem találkozó párhuzamok

A hetvenes években Marosvásárhelyen egy olyan magyar asszonyt kerestem fel, akit a második világháború idején illegális kommunista tevékenység miatt a román hatóságok halálra ítéltek Brassóban. Ő is hosszú hónapokig várt a kivégzésre, az életét csak az mentette meg, hogy közben bejöttek az oroszok. Beszélgetés közben egyszer csak vett egy párnát, rátette a telefonkészülékre, majd a biztonság kedvéért még egy pokróccal is letakarta az egészet. Csak intett nekem, hogy a falnak is füle van. Ennyire félt az elv- és hittársaitól még a hetvenes években is. Mintha csak azt akarta volna mondani – anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Ezzel szemben Wittner Mária kérdésre válaszolva nyíltan elmondta a véleményét – szerinte a Nagy Imre szerepe a forradalomban nem olyan egyértelmű, mint ahogyan tűnne, csak azért vált áldozattá, mert Kádár rettegett, félt tőle, nem az oroszok követelésére végezték ki. „Érdemei tagadhatatlanul voltak, de azért vigyázzunk arra, hogy ne fonjunk dicsfényt a feje fölé” – mondotta. Majd hozzátette – róla gyakran mondják, hogy gyűlöli azokat, akik elítélték, s azoknak az utódait is. Ez nem igaz. Csak nem akar, mert nem tud megbocsátani. A gyűlölet ellentéte a szeretet – nos, a kommunisták gyűlölték a szeretetet, ez az igazság, nem az, amit róla állítanak az utódkommunisták.