Magyarok és hazafiak lenni meg nem szűntek

A székely határőrség történetét taglaló sorozatunk első két részében a határőrezredek megalakulásának körülményeit, a határőrök hétköznapjait, az európai hadszíntereken folytatott vitézkedéseit boncolgattuk leginkább Csikány Tamás A székely gyalogezredet története, 1761–1851 című kötete, illetve annak kézdivásárhelyi bemutatóján elhangzottak alapján, most az utolsó felvonáshoz érkeztünk.

Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc kapcsán most a két ezred egy-egy zászlóaljának szerepvállalására fókuszálunk, előrebocsátva, hogy a hadrendi köteléken túlmenően számos határőrtiszt és -katona szolgált más alakulatnál is.

Zűrzavaros helyzet

Bár 1848 tavaszán hallatszottak olyan hangok, miszerint a határőrszolgálat béklyói között nem élhető az akkoriban egyre hangzatosabban követelt szabadság,

És ez a haza – miután a kolozsvári diéta is áldását adta rá – akkor már újra együttesen jelentette Erdélyt és Magyarországot.

A császári hadvezetés ennek úgy próbált elébe menni, hogy például a háromszéki ezredet szülőföldjétől jó távol, a Nyugati–Érchegység környékére vezényelte úgymond rendet tartani, ám 1848. április 25-én az indulásra kész határőr-századok meggondolták magukat, és Anton Puchner altábornagy parancsának ellenszegülve

Végül egy önkéntesekből összeverbuvált zászlóalj, többnyire kiképzetlen újoncok csak elindultak Nagyenyedre, ahol más határőr-egységekkel kiegészülve (közel ezer fő) a földfoglaló mócok és a magyar földesurak közötti, egyre élesedő konfliktust igyekeztek kordában tartani. Aztán amikor június 2-án a románok Mihálcfalvánál közéjük lőttek, bajtársuk halálát okozva, határőreink sortüzet nyitottak rájuk.

Közben a május 29-én elkezdődő erdélyi országgyűlés még jobban összekuszálta az amúgy is forrongó állapotokat, kimondván, hogy a „jelenleg fegyvert viselő székelyek… nemzetőröknek tekintetnek”, ugyanakkor

Egy másik pontban viszont a korábbi függelmi és szolgálati viszonyokat meghagyták – és hogy a helyzet még zavarosabb legyen: az uralkodó végül is nem szentesítette a határőrség felszámolását előíró rendeletet.

Pedig addigra már gróf Batthyány Lajos miniszterelnök is felhívással fordult a székelyekhez, segítenének a magyaroknak a lázongó szerbek leverésében.

Október közepén a ma Ausztriába eső Parndorf környékén találjuk őket, innen fordultak azon kéréssel feletteseikhez, bár a téli időszakra engedjék haza őket. A pozitív válasz hatására aztán Mannswörthnél olyan vitézül harcoltak Guyon Richárd őrnagy egységében, hogy

Az más kérdés, hogy a schwechati csata ettől még elveszett, és Bécset nem sikerült felszabadítani.

Hazafelé a nyugati végekről

A háromszékiek később még Felvidéken, Pozsony környékén hadakoztak, és csak november 9-én, kilenc hónapos szolgálat után vehették az irány hazafelé. Útközben Budán, a Nemzeti Múzeum udvarán szentelték fel új zászlójukat, a zászlóanya szerepét Kossuth felesége vállalta. Ez egyben azt is jelentette, hogy

„Nem pihenni, harcba mentek ismét, a szabadság zászlója alatt küzdendők, hazátok függetlenségéért” – jegyezte meg búcsúztatásukkor Simon Ferenc budavári káplán, és akkor még senki sem sejtette, mennyire igaza lesz.

A honvédekké történő „előléptetés” azonban háromszékieket nem akadályozta meg abban, hogy miután megtudták, hogy Arad felé kerülőt kell tenniük, és ott találkozniuk csíki bajtársaikkal, fel ne lázadjanak a parancs ellen. Végül

Hazatérésről azonban szó sem lehetett! Alighogy Zsibóhoz értek (december 19-én), már vissza kellett verni Puchner csapatainak támadását. Időközben ugyanis nagyot változott a világ a románok és szászok felkelése által is megnyomorított Erdélyben, ahonnan Bem tábornok igyekezett kiszorítani az ellenséget, és minden bevethető katonára szükség mutatkozott.

A háromszéki zászlóalj Czetz János különítményének kötelékében állta a sarat Zsibónál, Gálfalvánál, 1849. január 21-én pedig – közben 750 főre apadván – Nagyszeben környékén, ahol súlyos véráldozatukkal sem tudták dűlőre vinni Nagyszeben megkísérelt ostromát. De négy nap múlva innen, Vízaknáról legalább hazatérhettek, így

És közben merre jártak a csíkiak?

A két évvel korábbi bukovinai bevetés révén meggyengült csíki határőrezred hat századból álló, összesen tehát mintegy ezerfős zászlóalja, soraiban megannyi családapával, jóval a háromszékiek után, 1848. augusztus 14-én indult Délvidékre, egy század pedig Torda vármegyébe rendfenntartói feladok ellátására. Útközben, Arad környékén két századot a román felkelők megrekcumolására irányítottak, a többiek szeptember 13-án érkeztek meg a verbászi táborba.

Ők is vérüket hullatták Szenttamás sikertelen ostromában, de a csíkrákosi Csiszár Antal által őrzött fekete-sárga zászlójukat ekkor már nemzeti színű szalag ékesítette. Innen a bácskai Ókérre, majd november elején Futakra kerültek, ahol viszonylag csendesebb hetek vártak rájuk, ám a semmittevés tovább fokozta a honvágyukat, ami kisebb-zendülésekhez is vezetett.

A vár december 3-i, sikertelen ostromában is részt vettek, a felmentő sereg elől viszont – legalábbis egyes jelentések szerint – Kisszentmiklósnál két századuk harc nélkül megfutamodott, aminek következtében

Sebesültjeiket hátrahagyva, 1849. január 11-én vették az irányt Erdély felé. „Jutalmat adni nem tudunk, de a nemzet történetében Szent Tamás, Verbász és más helyeken tanúsított vitézségetek meg lesz örökítve, s az utódok kegyelettel fognak emlékezni rólatok, kik annyi nyomor és szenvedés közben magyarok és hazafiak lenni meg nem szüntetek” – hangzott el búcsúztatásukkor.

A hátravonszolt tábornok

Ám ahelyett, hogy a legrövidebb úton, a Maros mentén haladtak volna kelet felé, a hegyek közé, a forrongó Zaránd vármegyébe irányították őket. Itt Nagyhalmágyon, Körösbányán, Brádon igyekeztek biztosítani a közrendet, a román felkelők álnok támadásaitól feszt veszélyeztetve, mígnem a január 21-én, Nagyszeben első ostromakor kudarcot elszenvedő Bem magához nem rendelte őket. Február 4-én viszont még éppen Körösbányán borozgattak, miközben

„Négy nap dörgött az ágyu

Vízakna s Déva közt,

Ott minden talpalatnyi

Földet vér öntözött.”

Az erdélyi hadjárat egyik fordulópontját jelentő piski csatához a zászlóalj fele már azzal a reménnyel a tarsolyában sorakozott fel február 9-én, hogy ha jól harcolnak, tényleg hazamehetnek. A székelyek kitűnően helyt álltak, az ütközetet részben nekik köszönhetően sikerült megnyerni, már csak azért is, mert

„Bem úr! – szólt oda neki egyikük a csata hevében. – Menjen maga hátra, oda, ahol nem sivítanak olyan nagyon ezek a rusnya fekete golyók, mert látja maga, ha mű elesünk, az még nem olyan nagy baj ám, de ha maga esik el, az nagy baj lesz ám, mert akkor nem lesz nékünk Bemünk; menjen hát hátra, no!” – s azzal

De amikor az egyik segédtisztje megértette vele, „hogy ebben az erőszakos retirációban a legtisztább jóakaratból részesítették”, jót nevetett, megdicsérte őket, és másnap hazaengedte a csíkiakat.

– a tervnek, miszerint 4 zászlóaljba osztva „birtokukba ünnepélyesen be is fognak vezettetni”, végül Kossuth tett keresztbe.

A két határőrzászlóalj maradéka tehát néhány nap eltéréssel ért vissza Székelyföldre, de korántsem pihenni, hanem további áldozatot hozni szülőföldjük önvédelmi harcában, különösképpen a háromszékiek. Ennek kimenetele közismert, mi is több ízben érintettük a fejleményeket.

korábban írtuk

Erdély Spártája – székelyek a szabadságharcban

Százhetvenöt év telt el a magyar történelem legszebb fejezetének kezdete óta, és nem kis büszkeséggel tölt el bennünket, hogy eme fejezet megírásában szűkebb hazánk, Székelyföld, azon belül pedig különösen Háromszék teljes erőbedobással kivette a részét.

korábban írtuk

A székely Thermopüla, avagy Nyergestető megidézése

Laikusok és történészek a mai napig vitáznak azon, hogy a Tuzson János egysége által vívott nyergestetői csata (1849. július 31. – augusztus 1.) a szabadságharc utolsó részgyőzelmeként értelmezhető-e, vagy az is a vesztes ütközetek közé sorolható.

korábban írtuk

Amerre Gál Sándorék is menekültek

A nyergestetői csatára való emlékezéskor említettük, hogy miután meghátrálni kényszerültek a többszörös túlerővel szemben, mind Gál Sándor, mind Tuzson János megfogyatkozott egysége a Mitácson keresztül nyert egérutat az ellenség elől.

Nem sokkal a szabadságharc leverése után, 1851. január 22-én I. Ferenc József az erdélyi határőrvidéket megszüntette, és miközben huszárezredünk megőrizte a 11. számot, a székely határőrezredek helyett immáron a reguláris hadsereg kötelekébe tartozó két – 5. és 6. – gyalogezredet hoztak létre Czernowitzban és Stanislauban.

Bár ezekhez toborzás szempontjából a székelységnek már egyre kevesebb köze volt, ez nem azt jelentette, hogy a későbbiek folyamán ne kellett volna a vérét adnia a hazáért. Vagy csak a császárért.