Innen július 21-én, nem sokkal azt követően, hogy a bélafalvi születésű, katonai szolgálatát a 15. (2. székely) határőrezred hadfijaként kezdő Tuzson János őrnagy vezényletével egy kétezer fős egységet, benne az általa szervezett 86. honvéd zászlóaljjal, már odaküldött, 2200–2300 fős csapata élén, hat ágyúval Moldvába indult azzal a céllal, hogy az ellenség hátában felkelést robbantson ki.

A moldvai különítmény

Bár több helyen megkergette az oroszokat, szándékát nem koronázta siker, ezért visszatért Háromszékre (Bereckben találkozott Petőfivel), onnan pedig Segesvár felé vette az irányt, ahol aztán végzetes vereséget szenvedett a túlerővel szemben. Tuzson vezetésével azonban Moldvában hagyott egy különítményt, főleg az Ojtozi-szoros védelmére.

A közel két zászlóalj alapesetben ugyan közel kétezer embert jelentene, de a századok állománya addigra alaposan megcsappant az eredeti létszámhoz képest, és nem tudjuk, milyen arányban valósult meg a feltöltésük. Ezért aztán a különféle leírásokban hol 200–600 fős egységről esik szó, hol egyenesen 2000 fősről – az igazság valahol a kettő között lehet.

Éjszaka a hegyen át

Ez utóbbiakra ráadásul még egy emberpróbáló feladat várt a csata előtt: Bereckben világossá vált számukra, hogy nem mehetnek Kézdivásárhely át az országúton, de mivel onnan az ellenség bármelyik pillanatban elindulhatott a Kászonok fele, mindenképp elébük kellett vágniuk. Kézdiszentkeresztre érve erre csak Perkőig előnyúló hegyhát megmászásával mutatkozott lehetőség – aki ismeri a környékét, tudja, hogy nem sétagaloppról van szó, főleg éjszaka, ágyúkat, málhás szekereket vontatva. Végül a Király István falusbíró biztosította vezető útmutatása mellett sikerrel vették ezt az akadályt is, és még időben beereszkedtek a Kászon völgyébe, ami önmagában is bravúros teljesítmény.

És ha ez nem lenne elég, még aznap, azaz

Gondoljunk bele: Berectől eddig egyhuzamban több mint 40 kilométert kellett megtenniük, hegyen, folyón átkelniük, a végén harcot vállalniuk, és másnap, augusztus 1-én hajnaltól 11, más források szerint 14 óráig kitartaniuk.

Orbán Balázstól elterjedt ugyan az ellenséget a hátukba vezető román pásztor verziója, sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen nem lehetett tovább feltartani a hatalmas túlerőt. Ráadásul Gál Sándor is hátrálni kényszerült a Tusnádi-szorosból, hogy aztán a Mitács-tetőn át nyerjen egérutat Erdővidék, illetve Lövéte irányába, így Tuzson Jánosnak sem maradt más választása, mint parancsot adni a rendezett visszavonulásra. Végül ő is a Mitácson át követte Gál Sándort – de ezt majd egy külön írásban taglaljuk.

Mind egy szálig odavesztek?

„Úgy haltak meg a székelyek,/ mind egy szálig, olyan bátran,/ mint az a görög háromszáz/ Termopüle szorosában” – olvashatjuk Kányádi Sándor közismert versében, ám ha ez valóban így lenne, bizonyára nem kerüli el Orbán Balázs figyelmét, és Háromszék szabadságharcának krónikása, Nagy Sándor tüzérfőhadnagy munkájában (Háromszék önvédelmi harca 1848–49) is nagyobb teret kap. Itt azonban csak annyi található, hogy „Gál Sándor… megfogyva, de meg nem törve védé, míg lehetett, s.-szentgyörgyi hadállást, míg nem gr. Clam megerősített hadával szemben július 29-én azt feladni s Csík felé húzódni kénytelen volt. Csík két szorosánál: Bikszádnál és a Nyergesen, hova ügyes taktikával megkerülve az ellenséget, moldvai expedíciójából Tuzson is megérkezett, foglaltak állást a székelyek, s védték mindkettőt hősiesen; de a megosztott különben is csekély erővel nem tartóztathatták fel a gr. Clam és Copet tábornokok alatt előnyomuló ellenséget, akik közül az első a Nyergesnél, a másik Bikszádnál nyomult előre.”

A. A. Nyepokojcsickij cári ezredes például csak annyit jegyez meg, hogy „Clam–Gallas… Kászonújfalunál… az ellenséget kiverte állásából, és visszavetette a Nyergesi-hágóig, ahol a magyarok megálltak, de Clam–Gallas gróf ismét rohamot indított ellenük, és Kozmásig szorította őket vissza.” Szó nincs utolsó emberig tartó védekezésről, és nincs erre való utalás az 1897. augusztus 8-án felavatott emlékmű feliratán sem, bár annak felavatásán, mintegy 5000 emlékező mellett, Tuzson János is jelen volt, akkor már alezredesi rangban.

Nyergestető üzenete

Annyi biztosra vehető, hogy sokan elestek már a Nyergestetőn is, de még többen visszavonulás közben, főleg Csíktusnád felé, a Szénásmezőn. És félreértés ne essék: nem csak háromszékiek! Többek között Erszény János (19 éves), Hideg Sándor (27), Puskás István (23) gyergyószéki, Kozma Demjén (23) felcsíki (valószínű csíkjenőfalvi) honvéd is ekkor halt hősi halált. Ez volt a szabadságharc utolsó székelyföldi csatája. „Ma is mutogatják – írta 1899-ben Balló István csíkkozmási történész – a Tusnádfürdőre vezető országút közelében egy honvéd főhadnagy sírját, aki öt kozákot vágott le, míg végre a nagyobb erőnek áldozatául esett.”

Legfeljebb Szentkatolnai Bakk Endrére hagyatkozhatunk (Kézdivásárhely s az ottani Jancsó családok története, 1895), aki szerint „az osztrákok és [az] oroszok jókora veszteséget szenvedtek, oly sokan sebesültek meg, hogy Kézdivásárhelyt a piacon, az utcákban sem tértek el, – hanem a városon kívül a mezőn vertek tanyát nekik.” De ennél is fontosabb, hogy Tuzsonéknak sikerült teljesíteni a fő célkitűzést, Clam–Gallas nem tudta bekeríteni Gál Sándor seregét.

Mának szóló üzenete: a megmaradásé, a túlélésé is ebből fakad: nem a hősi halált, a pótolhatatlan véráldozatot, hanem sokkal inkább a tisztes helyállást, a reménytelennek tűnő helyzetből kivezető csillagösvényt jelképezi.