Székely határőrök Európa hadszínterein

További tizenhét katonának háromszáz ember között kellett hússzor végigszaladnia, illetve a végén már csak vánszorognia, miközben vesszővel ütötték őket – többségük bele is halt a súlyos büntetésbe. Azok sem úszták meg, akik Moldvába menekültek, és később hazaszállingóztak: igaz, nekik „csak” hat ilyen vesszőfutást kellett kibírniuk. Akik nem szöktek el, megúszták 50-50 „kemény ütéssel.”

Tűzkeresztség

1778 nyaráig végül a csíki és a háromszéki gyalogezredtől egy-egy zászlóalj, hivatalosan összesen mintegy 1500 határőr és a huszárezred két osztályának 1000 embere jutott el a nyugati hadszíntérre, és nem okozott csalódást az osztrák hadvezetésnek a nagyobb csaták nélkül lezajló, a következő év májusáig tartó háború során.

Öt évvel később ismét fegyverbe szólították határőreinket, ám ezúttal belföldön, a Nyugati-érchegységben és környékén dúló, főként magyarok öldöklésében megnyilvánuló román lázadás leverésére vetették be őket. A két ezred egy-egy zászlóalját, valamint huszárjaink egy részét 1784 novemberében találjuk a véres helyszínen – II. József császár vonakodása, tétovázása folytán tragikusan későn, hiszen addigra mintegy 4000 magyart öltek meg a fosztogatók, és 133 települést gyújtottak fel.

és többé-kevésbé sikerrel meg is oldották, bár egyszer-kétszer iszonyú veszteségek árán. Amint történt az például 1788. március 24-én egy szinajai kolostornál, ahová háromszáz, eredetileg a Tömösi-szoros védelmére berendezkedő háromszéki határőr nyomult előre egy ágyúval (a falak mögé csak százan jutottak be), és próbálta megállítani az 1200-1500 lovassal és 600-800 gyalogossal támadó törököket.

1788. július 26-án közel nyolcvanan vesztek oda, illetve sebesültek meg az Ojtozi-szorosban egy 5000 fős ellenséges hadtest visszaverése közben, augusztus végén pedig még annál is többen, „midőn a Gyilkoson előőrsön álló legénység napiparancs következtében fegyverit szétszedve takarítaná, egyszerre váratlanul, készületlenül, az álutakon hátuk mögé vezetett törökök megrohanják, és iszonyú gyilkolást visznek végre az elárult és lefegyverzett székelyek között” (Orbán Balázs).

Árulásról vélhetően nem volt szó, ám a védekezést irányító Petrichevich-Horváth Kázmér ezredes, az 1. székely határőr-gyalogezred parancsnoka óvatosságból tényleg túl későn avatkozott közbe.

Pánik Bodzavámnál

Ugyancsak árulás eredményeként maradt fenn a közemlékezetben a Bodzai-szoros védelme során 1788. augusztus 12-én bekövetkezett tragédia, amikor a csíki ezredből 62, a háromszékiek közül pedig 261 határőr vesztette életét, főként a törökök rajtaütését követő pánikszerű menekülés során.

Így az áldozatok később helyszínre kivonuló családtagjai – a hadvezetés utasítására – már csak lezárt koporsókat öntözhettek gyászkönnyeikkel, felnyitni azokat nem szabadott. (Az ők és sorstársaik nevei vajon mikor kerülnek fel hősihalott-emlékműveink márványtábláira?)

Az 1789. augusztus 1-jén vívott foksányi csatában a 32 ezer fős egyesült sereg soraiban is ott találunk két székely zászlóaljat, amelyek a négyszögalakzatot sikeresen alkalmazva vették ki részüket a túlerő ellen kivívott fényes győzelemből. De szeptember 22-én ott harcoltak – méghozzá az első sorban – a tizenkét órán át tartó rimniki csatában is, amely ismét a törökök vereségével és 5000 harcosuk elvesztésével végződött.

A kisebb-nagyobb csetepatékban többnyire az első vonalban vetették be őket, visszavonuláskor a hátvéd szerepét töltötték be, így nem véletlen, hogy például 1796. augusztus 4-e és október 24-e között 19-en vesztették életüket, 142-en sebesültek meg és 464-es estek fogságba vagy kerültek az eltűntek listájára. Képzettségükre, bátorságukra nem lehetett panasz, sőt sajátos harci morál lelkesítette őket, ami abból fakadt, hogy

Ez a fokozott harci szellem időnként túlkapásokhoz is vezetett, mint például az 1799. évi rastatti francia-osztrák tárgyalásokat követően, amikor diplomácia iratok után kutakodó huszárok két francia követet is lekaszaboltak, a harmadikra, Jean Debry politikusra pedig 13 szablyavágást mértek, nemzetközi botrányt robbantva ki ezzel – igaz, nem nyert egyértelmű bizonyítást, hogy ők biztosan székelyek lettek volna.

Április 2-án aztán az 1. székely határőr gyalogezred maradék része is bevonult Párizsba – igaz, amiképpen Csikány Tamás fogalmaz, „a sok harcot megszenvedett, kopott, hiányos ruházatú és felszerelésű hősöknek csak a legvégén jutott hely.”

Ez idő tájt a háromszékiek Észak–Itáliában vitézkedtek, a két székely gyalogezredből összesen 3556 határőr várta, hogy végre hazatérhessen. De talán mindnyájan el sem jutottak Székelyföld határáig, amikor – Napóleon partra szállása hírére – már fordulhattak is vissza. 1815 júliusától egy hosszabb háborúmentes időszak, 1848-ban pedig egy teljesen más szerepkör várt rájuk – de erről majd következő alkalommal.