Erdély Spártája – székelyek a szabadságharcban

– egy héttel azt megelőzően, hogy a kolozsvári országgyűlés meghozta volna az erre vonatkozó határozatát.

(a két székely határőrezred első zászlóaljai már 1848 nyarán a délvidéki hadszíntérre kerültek), és az október 16–17-i agyagfalvi gyűlés több mint 60 ezer – köztük 15 ezernyi háromszéki – résztvevője egyhangúlag a szabadságharcban való részvétel mellett döntött. Ekkor Puchner császári altábornagy már teljhatalommal bírt Erdélyben, a románokat és a szászokat nyíltan a magyarság ellen uszította, a székelyeket pedig megadásra és fegyvereik beszolgáltatására szólította fel.

Az udvarhelyszéki Agyagfalváról kiindult, négy részre osztott, mintegy 35 ezer fős székely haderő a kezdeti, jelentéktelen sikerek után – nem kis mértékben saját, Habsburg-érzelmű tisztjei árulásának következtében – vereséget szenvedett, felbomlott, és így a legkritikusabb pillanatban Székelyföld teljesen védtelenül állt a támadó császári csapatokkal szemben.

Marosszéket Gedeon tábornok foglalta el, Udvarhelyszéket Heydte százados dragonyosai szállták meg, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék a kezdeti harci hevület után, árulás következtében behódolt Puchnernek; egyedül Háromszék vállalta a harcot annak minden dicsőségével és kockázatával együtt. „A maroknyi Háromszék az összes Erdély General Commandója ellen…” Hangsúlyozzuk azonban, hogy a többi székről is számos tiszt, altiszt és katona vett részt az itteni küzdelemben.

Szétszaggatott áruló

Bár Háromszék határait minden oldalról ellenség fenyegette, a november 1-jére Sepsiszentgyörgyre összehívott közgyűlés – főként a politikai párt szerepét is betöltő Kiskomité tevékenysége hatására – a fegyveres önvédelem mellett döntött. Azonnal hozzáfogtak a szervezkedéshez, pár nappal később elhangzott Gábor Áron híres kijelentése, a „Lészen ágyú!”, és a hónap végén már megszólalt a székely ezermester első két hatfontos lövege.

Megalakították a Központi Kormányt, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely és Barót központtal katonai térparancsnokságokat hoztak létre. Ősi szokás szerint minden fegyverfogható férfi hadba vonult – csak az akkoriban alig több mint három és fél ezer lakossal bíró Kézdivásárhelyről mintegy négyszáz ’48-asról tudunk, 14 éves korúaktól 60 év felettiekig, így 3 alezredesről, 4 őrnagyról, 18 századosról, 28 főhadnagyról, 43 hadnagyról, 27 őrmesterről, 37 tizedesről, 203 közvitézről, továbbá tábori lelkészekről, orvosokról, ismeretlen rangú személyekről. És ősi szokás szerint bántak el az árulókkal is: az Erdővidék elvesztéséért is hibáztatott, az ellenséggel való egyezkedésen rajtakapott Balázs Emánuel zászlóaljparancsnokot szabályszerűen szétszaggatták.

Baj volt Köpecen

A székely csapatok hősiesen helytálltak Hidvégnél, a Bodzai-szorosban, és bár Erdővidék egy időre kicsúszott a kezük közül, december elejéig Földvárig szorították vissza az ellenséget. Az elkeseredett császári csapatok a prédára leső ágostonfalvi román „felkelőkkel” vállvetve Köpec felgyújtásával és több mint ötven védtelen helyi lakos lemészárlásával álltak bosszút, de a székelyek – soraikban csíki huszárok – ellentámadása következtében csaknem az egész szék területe ismét felszabadult. Karácsony nagyszombatján aztán a számbeli és technikai fölény a császáriak javára billentette a mérleg nyelvét: az ezúttal

Bár a megkötött árapataki szerződés egy talpalatnyi földet sem engedett át az ellenségnek, a háromszéki közvélemény-formálók (főként a Kiskomité tagjai) elégedetlenek voltak a békefeltételekkel, megtagadták a hűségesküt, illetve a fegyverek beszolgáltatását, és Bem győzelmeitől fellelkesedve a kézdimartonfalvi tanácskozáson a küzdelem újrakezdése mellett határoztak.

Gál Sándor irányítása alatt újjászervezték a katonai egységeket, a védelmi rendszert – a székelység most teljes egészében kivette részét a haza védelméből.

Székely Thermopüla

Csakhogy időközben I. Miklós orosz cár I. Ferenc József osztrák császár megmentése mellett döntött, a június 18-án több irányból támadó, hatalmas számbeli és hadtechnikai fölényt élvező orosz és osztrák csapatokat nem lehetett megállítani. A Szabó Nándor irányította háromszékiek hiába verték vissza többször is az ötszörös túlerőt, háromszáznál is többen áldozva fel életüket, a tömösi és törcsvári szorosok védelmét vezényelő

az ellenség elfoglalta Brassót, majd miután Kökösnél szétszórta az elkeseredett ellenállók maroknyi csapatát, megszállta Sepsiszentgyörgyöt és Kézdivásárhelyt is.

Bem tábornok háromszéki útja még reménnyel tudta eltölteni a székelyeket, akik ismételten késznek mutatkoztak felvenni a harcot. Az ősz tábornok moldvai beütésében is részt vettek, sőt az innen visszavonuló Tuzson Jánosék a Nyerges-tetőn még megvívták a maguk thermopülai csatáját, de orosz-osztrák csapatok újabb támadása minden álmot szertefoszlatott.

Ma, 175 évvel a székely leonidászok emberfeletti küzdelme után is a helyünkön vagyunk itt, a Kárpát-haza legkeletibb bástyáján, új idők viszontagságai közepette is töretlenül. Az elődök nemzet- és szülőföldszeretetéből, összefogásból, kitartásból ma is példát meríthetünk.