Ismét javíttatjuk a cipőt, a tévét, a ruhát

A felmérések szerint tízből kilenc lakos a napi betevőre és a közköltség kifizetésére költi fizetését, nyugdíját. A gazdasági válság egyaránt érinti a tanárokat, köztisztviselőket, kisvállalkozókat, egyetemistákat és pályakezdőket, nyugdíjasokat. A szokás azonban a pénztelenségben is nagy úr, huszonegyedik századunkban hozzászoktunk, hogy tévét nézünk, hogy hűtőnk, mikrohullámú sütőnk, számítógépünk van, ráadásul kedvenc cipőnktől, ruhadarabunktól sem válunk meg szívesen. Márpedig Murphy egyik törvénye szerint ami elromolhat, az el is romlik.

Ezek az okok vezettek oda, hogy napjainkban egyre többen fordulnak szerelő-javító műhelyekhez, ha valamelyik háztartási eszközük, elektronikai készülékük elromlik, a javítás ugyanis az új termék árának megközelítőleg egyharmadába kerül. „Jobban megéri javíttatni, mert nagyon drága megvenni most az újat. Ebből a fizetésből nem üti, hogy állandóan cseréljük. Inkább megjavíttatom, s még az ember megél vele egy ideig”– ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatot nap mint nap hallanak cipészek, elektroműszerészek.

A Tudor lakónegyedben dolgozó Kovács György is, aki szerint mára már a két évvel ezelőtt még „divatos” vásárlásról leszokott a lakosság. Amikor a világ fejlett országaiban már javában érezni lehetett a gazdasági válságot, Romániában a bankok még készségesen adtak kölcsönöket, hiteleket és majdnem bármit lehetett részlettörlesztéssel vásárolni. Az új termékeknek nemcsak az ára, hanem a minősége is arra késztet egyeseket, hogy inkább a régit javíttassák, amelyet már ismernek, megszoktak, megbíznak benne és tartósabbnak tartanak. „Az én véleményem az, hogy egy régi terméket, amit mondjuk 10-15 éve használunk, ha elromlik, behozzuk és megcsináltatjuk, mert sokkal jobban járunk, mint az újjal. Az új terméket megveszi az ember, használja és amikor elromlott, el lehet dobni” – fogalmazott Tóth János. A vásárlóerő csökkenésével több munkájuk van a javító-szerelő kisvállalkozóknak, azonban nem arányosan növekedett tevékenységük, mivel nemcsak újra nincs pénz, hanem javíttatásra is kevesebb jut. „Valamelyest megnőtt a munkánk mennyisége. A válság ugyanakkor pénzügyi korlátot is jelent, tehát mi is érezzük, mert nincs pénz új terméket venni, de meggondoljuk, hogy megjavíttatjuk-e a régit” – mondta Kovács György.

A gazdasági válságban sokan a túlélésre rendezkedtek be, kizárólag arra költenek, ami a hétköznapi élethez elengedhetetlen. A nyugdíjasok pedig talán még rosszabb helyzetben vannak, hiszen az állam és a kormány dönt arról, mennyi pénzt visz haza a postás. Ezért a Mindent a szemnek, semmit a kéznek mondás egyre inkább valósággá válik.

A kisboltosok arra törekszenek, hogy legalább veszteség nélkül üzemeltessék vállalkozásaikat, de ez is nehéz, hiszen a vásárlók száma csak a téli ünnepekkor növekedett valamelyest, legközelebb pedig a március 8-ai nőnap és húsvét körül számítanak nagyobb forgalomra. A boltosokkal ellentétben van munkája bőven a Horea utcában dolgozó Csibi István cipésznek, olyannyira, hogy néha nem győzi, és meg kell kérnie valakit, hogy egy-két javítást vállaljon el. Mert – mint mondja – néhány napnál tovább nem lehet megvárakoztatni a klienst. Az új cipők minőségével viszont elégedetlen.

Csibi István 1972-től cipész, jelenleg Marosvásárhelyen 5-6 mester dolgozik még, többek között a \"nagypiacnál\" Janka Zsigmond bácsi (fotó). A környező településekről is a városba hozzák a régi lábbeliket javítani, de olyan is akadt, aki külföldről hazaérkezve tért be a műhelybe, hogy helyrehozzák kedvenc cipőjét. Munka tehát van, de a javítási árakat a cipész sem emelheti túl magasra, holott nyersanyag-beszállítói drágítanak.